„Mindig úgy kapkodják a képet!" - háborog Szakonyi Károly Adáshibájának családfője, az egyfolytában a tévén lógó Bódog, s hajszálra ilyesforma bosszúság uralta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterét is a keddi áriaest első perceiben. A pódium fölé belógatott kerek kivetítő ugyanis, ha tényszerűen nem is, de átvitt értelemben annál inkább árnyékot vetett a A szicíliai vecsernye nyitányának még jócskán vakációs üzemmódban nekilátó Miskolci Szimfonikus Zenekar produkciójára. Pánikban neki-nekiszaladó képsorok, kínos lemaradások és dühítően suta svenkek mutatták a Marco Balderi által mindvégig szolid autoritással igazított, ám gyakran túlzott hangerőre sarkallt együttest, s a kivitelezés nívója a legkevésbé sem győzhette meg a közönséget a kivetítő használatának szükségességéről.

A „helyszíni közvetítés" minősége utóbb is csak igen lassan javult, s csupán a koncert legvégére, a ráadásszámok szakaszában érte el a vállalható színvonalat, ám addigra mindez már legfeljebb apró szeplőnek tűnhetett az egybegyűltek számára. Hiszen az este két főszereplője, Komlósi Ildikó és ugyancsak világjáró vendége, a tenorista Marcello Giordani beváltották előzetes reményeinket, s valóságos operai nagyvadakként mutatkoztak előttünk az egyszerre hálás és hálátlan romantikus meg verista slágerszámokat elővezetve. Merthogy hálás az ilyen, csupa közkedvelt áriából és duettből összeválogatott program: mivel mindenkinek ezerszeresen ismerősek ezek a számok; s szintúgy hálátlan is: mivel mindenkinek ezerszeresen ismerősek ezek a számok. Nos, Komlósi Ildikó rögtön az első pillanattól feledtetni tudta velünk, amúgy tán egykönnyen hasonlítgatásra és méricskélésre csábító, hangzó emlékeinket. Gyönyörködtetően dús mezzoszopránja az énekesi „legjobb pillanat" - remélhetőleg még hosszú esztendőkre kimerevülő - kegyelmi állapotát tette érzékletessé. S mert Komlósi vokális adottságai komoly művészi intelligenciával és kultúrával párosulnak, így az énektanszak hajdani felvételije óta egyre gazdagodó Habanera előadása éppúgy félreismerhetetlen operai élményt kínált, mint Delila mézédes, ám mégsem geil Csókáriája, vagy Eboli hercegnő önnön szépségét átkozó magándala a ráadásszámok közül. Ha kell, behízelgő és kacér, máskor viszont merengő vagy éppen tekintélyt parancsoló Komlósi Ildikó hangja, de minden esetben fegyver - a szépség szolgálatában.   

Partnere, a rokonszenves Giordani nem vette be ilyen villámsebességgel a közönség szívét, s ezért, úgy lehet, részben az áriaest műfajához kevésbé idomuló alkatát, részben a befogadói renyheséget okolhatnánk. A Luisa Miller Rodolfójának híres áriájával (Quando la sere al placido) igen kulturáltan indító, a Virágáriát azonban széttördelő énekes ugyanis csak a program harmadik harmadára tudta mindnyájunkkal fölismertetni a tényt, hogy nem pusztán gesztusaiban és kiállásában tipikus olasz tenor, s nem is csupán a nemzetközi mezőny megbízható robotosa, hanem hangja és emberléptékű személyisége révén, hódító jelenség is. A Bajazzók szívszaggató ripacsáriájában, majd az első részt záró Parasztbecsület-kettősben még az emitt a dacot, amott a megalázottságot sulykoló (s néha akaratlanul is komikusnak ható) manírok látszottak a vokális alakítás elé nyomulni. De Radames románcában, s főként az amúgy egykönnyen kisakkozható ráadásszámban, Kalaf áriájában a vonzó hangmatéria, az érces fényű magasságok végre már hús-vér embereket állítottak elénk. Mert bizony a magas záróhangokat csak a hétpróbás sznobok vélik szimpla tornamutatványnak: rendesen egy-egy sors vagy jellem válik ilyenkor plasztikussá, ha alkalmas személy bocsátja ki torkából a meleg levegőt.    

Márpedig kedd este két ilyen alkalmas művészhez volt szerencsénk. Sőt, ismerve az olasz és francia operarepertoár előadóinak nemzetközi felhozatalát, alighanem helyesebb így fogalmaznunk: ritka szerencsénk.

Komlósi Ildikó és Marcello Giordani áriaestje 

2011. szeptember 27. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez.: Marco Balderi

Verdi: A szicíliai vecsernye - nyitány; Luisa Miller - Rodolfo áriája (Quando le sere al placido); A végzet hatalma - nyitány; Aida - Radames románca (Celeste Aida); Amneris és Radames duettje (Gia i sacerdoti)
Ciléa: Adriana Lecouvreur - A Hercegné áriája (O vagabonda)
Mascagni: Parasztbecsület - Intermezzo
Leoncavallo: Bajazzók - Canio áriája (Vesti la giubba)
Mascagni: Parasztbecsület - Santuzza és Turiddu duettje (No, no, Turiddu, rimani rimani ancora)
Bizet: Carmen - nyitány; Carmen - Carmen áriája, Habanera (L'amour est un oiseau rebelle); Virágária (La fleur que tu m'avais jetée); Carmen - Carmen áriája, Seguidilla (Prés des remparts de Séville)