Dohnányi Ernő születésének 125. évfordulójára a Nap Kiadó megjelentette a zeneszerző utolsó zongorista tanítványának, az '56-ban emigrált Vázsonyi Bálintnak a legendás Dohnányi-életrajzát. A mű először 1971-ben látott napvilágot - már ez is csoda - Aczél György, majd Kádár János külön engedélyével, csupán háromezer példányban a Zeneműkiadónál, s néhány hét alatt el is tűnt a boltokból. Újrakiadását a szerző hiába szorgalmazta, könyve mintha tilalmi listára került volna. A Zeneműkiadó jogutódja érthetetlen módon még 2002-ben is visszautasította megjelentetését, ekkor jött a segítség a Nap Kiadótól.

Köztudomású, hogy Dohnányi Ernőt, a két világháború közötti Magyarország legnagyobb muzsikustekintélyét, a zenei élet "motorját", a briliáns zongoristát, a neves karmestert és komponistát, a Zeneakadémia rektorát, a Liszt-verseny elindítóját, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagyát, a Magyar Rádió zenei főigazgatóját már életében méltatlan támadások érték, rágalomhadjáratok indultak ellene, máig tisztázatlan körülmények között, teljesen ártatlanul felkerült a háborús bűnösök listájára, majd - ahogy Vázsonyi Bálint fogalmaz - Magyarország 1945 után elhatározta, hogy Dohnányi Ernő nevű személy nem létezik... És a nagy művész neve több évtizedre gyakorlatilag kitöröltetett a magyar zene történetéből. (Dohnányi 1944-ben elhagyta az országot, és New Yorkban halt meg 1960-ban.) Pedig Dohnányi munkásságának és személyiségének a magyar zeneművészetre, zenei életre gyakorolt hatása óriási és meghatározó. Ő volt az, aki Magyarországot a két világháború között zenei nagyhatalommá emelte. Vázsonyi Bálint szerint Liszt Ferenctől eltekintve Dohnányihoz hasonlítható zenei nagyság magyar földön nem született, s ez nem mond ellent annak, hogy Bartókot tekintjük a legnagyobb XX. századi magyar zeneszerzőnek. Annál nagyobb tehát adósságunk, hogy Dohnányi életművét ma újra és újra felfedezzük, minél jobban megismerjük és megismertessük, hogy ezáltal elfoglalhassa méltó helyét a magyar zenetörténetben és a nemzeti panteonban. Ez azért is fontos, mert Dohnányit a külföld is e szerint fogja megítélni. Ehhez nyújt óriási segítséget Vázsonyi Bálint remek munkája, mely egyszerre életrajz, korrajz és lebilincselő dokumentumregény.

De vajon a komponista Dohnányi alkotásai milyen helyet foglalnak el a világ zeneirodalmában? Vázsonyi Bálint szerint a zeneszerzőt nem lehet elválasztani a zenei tüneménytől. Dohnányi a muzsikában, a muzsika benne élt. Nem volt érdekes a számára az új magyar zene megteremtése, a nyelvújítás, egyszerűen csak zenét akart írni a hazájában, és ehhez egyénivé csiszolta stílusát. És a viták sem érdekelték, hogy Wagner útja helyes-e, hogy Debussy nyelvét kellene-e folytatni, számára ezek a zenén kívüli viták voltak, márpedig ő kizárólag csak a muzsikával foglalkozott. Ám amit végre le kellene szögezni, véli Vázsonyi Bálint, hogy tizennyolc évesen írott c-moll zongoraötöse nemcsak hogy remekmű, hanem az első olyan magyar zene volt, amely magyar földön született és külföldön is elő lehet adni. "Hogy ennek mi a jelentősége - mondja Vázsonyi -, azt Bartóktól tudjuk a legjobban, aki fiatalon teljesen Dohnányi hatása alatt kezdett el komponálni. A magyar zenetudomány egyik legnagyobb hiányossága, hogy Bartók életművét most már ötven éve Dohnányi nélkül írja, ami olyan, mintha az angolok a II. világháború történetét Churchill nélkül tanítanák." Nem vitás, hogy Dohnányi néha akkor is komponált, amikor nem volt igazi ihlete. Zongoradarabjai Vázsonyi Bálint szerint nem mindig érik el azt a minőséget, ami elsőrangú kamarazenéjének, kitűnő zenekari és színpadi műveinek sajátja. Ahogy könyvében fogalmaz: "Itt-ott egyenetlen oeuvre-jének legjobb darabjaiban mindig megtaláljuk az igéző lírát, a drámai kontrasztot, a csintalan humort, a humanizmust és a bölcsességet."

Amikor Vázsonyi Bálint 1967-ben Pestre érkezett, hogy Dohnányit kutassa, muzsikus ismerősei, különböző volt tanárai szinte valamennyien rá akarták kényszeríteni a maguk "külön bejáratú" Dohnányi-történeteit. Arról, hogy Dohnányi miként segítette, mentette őket, hogyan állt ki mellettük egy-egy nehéz helyzetben. Vázsonyi Bálint szerint a kérdés az, hogy miért nem jutott ez 1945 és 1948 között az eszükbe. Akkor még lehetett volna erről szabadon beszélni. Az pedig Vázsonyi számára is rejtély, mi volt az oka, hogy könyvének első, 1971-es megjelenése után sem történt semmi. Két eset lehetséges, véli, az egyik, hogy hazugságokat írt, akkor meg kellene cáfolni őket, ha pedig igaz, amit leírt, az azt jelenti, hogy a zenésztársadalomban és a kultúrpolitikában '71 után is létezett valamiféle hallgatólagos megegyezés abban, hogy - bár a Vázsonyi-könyvet "muszáj" volt megjelentetni, az abban foglaltakkal ne bajlódjon a zenetudomány - Dohnányi továbbra is maradjon feledésben. Vázsonyi Bálint ezért fogalmaz úgy keserűen, hogy Dohnányi elhallgatása nemcsak a kommunisták bűne és döntése volt, nem valamiféle "zenei Rajk-ügy", hanem a magyar zenésztársadalomé is. A Dohnányi-reneszánsz megindulása elsősorban azoknak az előadóművészeknek köszönhető, akik - sokszor a tiltás ellenére is - műsorra tűzték a műveit, és persze a nagyközönségnek, amely nem felejtette el.

Vázsonyi Bálint könyvéből sok minden kiderül. A tények, a dokumentumok önmagukért beszélnek. Főként Dohnányi zenei nagyságáról, elképesztő mennyiségű koncertjéről, fáradhatatlan munkájáról, amit a magyar zenéért tett. Vázsonyi tud kívül maradni, s objektíven be tudja mutatni Dohnányi kikészítését. Kiviláglik a sorokból, hogy a világ nem sokat változik. A pozícióharcokban bevetett módszerek a húszas-harmincas években is ugyanazok voltak, mint ma. Talán annyi különbséggel, hogy akkor még - képmutatásból vagy illemből? - "európaibb" módon, a kellő tiszteletet azért megadva fúrtuk egymást. Még a "gyilkos" levelek végén is így búcsúztak egymástól az ellenfelek: "Változatlanul őszinte híve..." vagy "Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánítását..."

A könyvből megismerjük Dohnányi valamennyi arcát, a hangjegyekkel játszó zenei tüneményt éppúgy, mint az újító, folyton terveket szövő szervezőt, a pedagógust és persze az embert. Dohnányi Ernő nyolcvanhárom évesen sem volt öreg. Fiatal tudott maradni, és hitt abban, hogy soha semminek nincs vége. "Mint tanár - emlékezik Vázsonyi Bálint - olyan kisugárzása volt, hogy már az is jelentősen megemelte egy növendéke zongorázásának színvonalát, ha belépett a szobába. Igen keveset beszélt, és akkor is nagyon csendesen, ezért minden szavának óriási súlya volt. Soha nem emelte fel a hangját. Jó ember volt, aki nemcsak hogy soha nem tett rosszat senkivel, hanem nem is mondott rosszat senkiről, senkinek. Amikor élete végén másfél évet vele tölthettem, azokról is szeretettel tudott beszélni, akik vétettek ellene. Annak idején ő mutatott be mindenkit mindenkinek, nincs muzsikus, aki ne lett volna a lekötelezettje." Talán éppen ez volt a baj...