Nagyapád, Devich János gordonkaművész, édesanyád, Kovalszki Mária zongoraművész. Mik az első élményeid a hangszereddel?

Édesanyám zongorája közelében nőttem fel, ha szabad így fogalmazni. Tehát zenészcsalád vagyunk, de nem azért tanultam zenét, mert engem is muzsikusnak szántak. Kodály országában tudjuk, hogy a zene fejleszti a hallást, a koncentrációt, kialakít egyfajta érzékenységet, ezért taníttattak zenére a szüleim. Nem akartam zongorázni, hegedülni vagy nagybőgőzni sem, viszont a gordonka nagyon megragadott. Nyolcévesen kezdtem játszani rajta, ami egyáltalán nem számít korainak. De a szüleim nem gondolták, hogy hosszú történet lesz velem a cselló.

Miért nem?

Igen mozgékony gyerek voltam, és egy vonós hangszernél az alapokat elsajátítani rengeteg munka, idő és türelem. Ma is tanulom, hogyan kell szép hangot képezni.

Nagypapa és unoka: Karácsony Devich Jánossal és Gergellyel (Fotó/Forrás: A Devich-család engedélyével)

A nagyapád kivette a részét a tanításodból?

Van egy közös fotónk nyolcéves koromból, amikor az ölében ülök a csellóval, és együtt fogjuk a vonót. (Fent.) De nem gondolta, hogy egy ilyen kicsi tanítvánnyal, mint én, foglalkozni tud. 2009 karácsonyán, amikor már három éve gordonkáztam, rávették, hogy duózzunk. Ekkor volt az egyetlen alkalom, hogy együtt játszottunk. Aztán 2012 februárjában, amikor a Zuglói Filharmóniával Dohnányi Konzertstück című csellóversenyét játszottuk, hallott engem, és onnantól rendszeresen tanított. Amikor felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, három évig jártam hozzá kamaraórára. Amikor kinőttem az előző csellómat, amit Pejtsik Árpádtól (zenepedagógus, gordonkaiskolák szerzője - a szerk.) kaptam kölcsön, felajánlotta a hangszerét. Ezen játszom ma is. Hatalmas ajándék, hiszen legalább negyven-ötven éven keresztül játszott rajta.

Mit adott neked ez a családi környezet?

Az elején még nagyobb jelentősége van, ha valaki zenészcsaládba születik. Én csak előnyét tapasztalom – hiszen rengeteg dolgot hoztam édesanyámtól és a nagyapámtól –, de bárki lehet jó muzsikus, bárhonnan is jön.

Devich Gergely és édesanyja, Kovalszki Mária (Fotó/Forrás: A Devich-család engedélyével)

Ha nem a szüleid küldtek muzsikusnak, akkor hogyan választottad a pályát?

Antók Zsuzsanna, a zeneiskolai tanárom volt az, aki a pályára állított. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerettem gyakorolni, de csináltam. Ő volt az, aki azt mondta, hogy belőlem csellista lesz. Abban is határozottabb volt a szüleimnél, hogy jelentkezzek előkészítő tagozatra a Zeneakadémián. Kényes téma, hogy meg szabad-e mondani egy gyereknek, hogy mi legyen, de én hálás vagyok, hogy így alakult. A legmagasabb szintre való törekvés igényét kaptam tőle.

A Zeneakadémián Mező László és Varga István tanít.

Mező László már az előkészítőn tanított. Hatalmas tapasztalata van abban, hogy tudja, egy diáknak milyen fejlődési folyamatban mit érdemes játszani. Sajnálom, hogy nem hallottam élőben gordonkázni. A tanításán keresztül viszont hatással van rám az ő csellózása, ahogy most már Varga István tanár úré is. A másik nagy hatás Batta András zenetörténet óráin ért, ott éreztem meg a felfedezés örömét, a zene szeretetének egy más szintjét. Az lett a hobbim, hogy szélesítsem a látókörömet. Azokon az órákon Batta András Bachtól Schönbergig mindenben megtalálta nekünk, mi az, ami érdekes és megfogható.

Devich Gergely Kocsis Zoltánnal a Kaposfesten, 2012 (Fotó/Forrás: A Devich-család engedélyével)

Mik a kedvenceid?

„Mindenevő” vagyok a komolyzenében. Az első nagy kedvencem Bartók volt. Életem egyik legnagyobb koncertélménye egy Csodálatos mandarin-előadás a Fesztiválzenekarral. Sokat olvastam Bartókról Lendvai Ernő (zeneteoretikus, zenetörténész - a szerk.) könyveiben. Közel áll hozzám Alban Berg is, aki szerintem a 20. század legnagyobb romantikusa. Fantasztikus univerzum az életműve, a Wozzeck, a Lulu, a Hegedűverseny, a Három zenekari darab.

Milyen inspirációid vannak más művészeti ágakból?

Az idei év felfedezése volt számomra Tarkovszkij és Bergman filmjei. De olyan kimeríthetetlen a kultúra. Egy életet el lehetne tölteni Beethoven 32 zongoraszonátájával, és az csak az életművének egy kis szelete.

Kik azok a csellisták, akik hatottak rád?

Perényi tanár úr a mai napig jelentős hatás, már két éve járok hozzá kamarazenére. De említhetném a mai aktív csellistáinkat, Várdai Istvánt, Fenyő Lászlót. Régen Rosztropovics-rajongó voltam, a Dvořák-csellóversenyből a Londoni Szimfonikusokkal készült felvételét rengeteget hallgattam. Az utóbbi időben Pierre Fournier felvételeit veszem elő szívesen. Lenyűgöz az eleganciája.

Három éve jelent meg a lemezed, amelyet édesanyáddal közösen készítettetek. Hogy emlékszel erre? Vannak dolgok, amit ma másképp játszanál?

Az a lemez alighanem azért valósulhatott meg, mert előtte Kölnben a Fiatal Zenészek Eurovíziós Versenyén Magyarországot képviselve - a legnagyobb meglepetésemre - harmadik díjat kaptam. Van, hogy visszahallgatom a lemezt, és azt érzem, egy-két darab lehetett volna kifejezőbb, bátrabb, de büszke vagyok rá. Amit akkor ki szerettem volna fejezni, az nagyjából sikerült. Mert persze az ember mindig elégedetlen magával.

Te elégedetlen vagy magaddal?

Igen, de ez valahol jó. Előrevisz. Persze kell önbizalom ahhoz, hogy az ember szólistaként leüljön egy zenekar elé. Voltak olyan koncertjeim, amik után azt éreztem, hogy jobb lehettem volna, ha elengedem magam. Itt az önmagam elfogadásáról van szó. Ne akarj több lenni, mint ami épp akkor vagy, de mégis akarj több lenni, hogy tanulj, fejlődj. Tanulnom kell még, hogy megérezzem ennek az egészséges egyensúlyát.

Kobajasi Kenicsíróval (Fotó/Forrás: A Devich-család engedélyével)

Mi érdekel különösen a gordonkarepertoárból?

Mostanában Kodály. Egyik első élményeim közé tartozik, hogy az Adagiót hallgatom Perényi Miklóssal. Közel érzem magamhoz. Várom, hogy az október 31-i koncerten eljátsszuk a Duót Osztrosits Évával.

Ravel Triója is műsorra kerül. Sok hasonlóság van a két zeneszerző között.

Kodály járt Párizsban Balázs Bélával, és nagy élmény volt számára a századforduló francia zenéje. Ravel és Kodály mindketten inspirációt merítettek a népzenéből, az előbbi a trió első tételében egy baszk tánc ritmusát használja (3+2+3 / 8). A koncerten még Chopin g-moll csellószonátáját szólaltatjuk meg, amely a zeneszerző életének utolsó nyilvános koncertjén hangzott el Auguste Franchomme-mal, aki hatalmas csellista volt. Hosszú darab, és nagyszerűen van megkomponálva, de nehéz ezt a hosszú ívet jól megformálni.

Kovalszki Mária és Devich Gergely a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: A Devich-család engedélyével)

Hogyan ismerted meg Osztrosits Évát?

Édesanyám révén, aki éveken át volt zongorakísérő Éva tanáránál, Kokas Katalin osztályában. Tavasszal játszottunk először együtt.

Tehát édesanyád a kapocs.

Gyerekkorom óta ő az, akivel a legtöbbet játszom. Egészen különös kapcsolat van közöttünk. Annyival könnyebben megértjük egymást zeneileg, mint másokkal. Nagyon sokat tanultam tőle mint zenésztől, és csak évekkel később láttam meg ennek a jelentőségét. Annyira természetes volt vele játszani, hogy rá sem csodálkoztam, hogy ez micsoda ajándék.

Fejléckép: Devich Gergely. Fotó: Mikes Réka.