Már a villamoson borzongással vegyes tisztelettel gondolok azokra a művészekre, akik az Operaház zenekarának muzsikusaiból alakult Múzsa Kamarazene Egyesület tagjaiként, Nagy Mária vezetésével hétről hétre kiállnak e kis emberkék elé, akiknél kritikusabb társaságot nehéz elképzelni. Itt nincs udvariaskodás, jólnevelt, feltűnésmentes szundikálás – igaz, a lelkesedés kifejezése sem korlátozódik a tapsra.

Ahogy a publikum összetétele, úgy a koncertműsor sem szokványos: inkább hangszerbemutató ez, ici-pici darabokkal megszakítva. Ezúttal a vonós instrumentumoké a főszerep. Nagy Mária, a „játékmester” azonban nem ront brácsástul a (művelődési) házba: a gyerekek szemén keresztül keresi az utat a fülükhöz. Ő is, kollégái is estélyiben/szmokingban/frakkban („a macskák rémében”, N. M.) feszítenek, s a műsorvezető sorban bemutatja az öltözékeket, közben magyarázva: ünnep, ha a zene megszólal. (Lehet, hogy egyes alternatív pedagógiák szerint káros ez a misztifikálás, de szerintem nem baj, ha az eljövendő generációk már térdig érő korukban tudják: nem bézbólsapkában járunk operába.)

Ezek a finom pedagógiai eszközök végigkísérik az egész előadást. A színpadon felsorakozott, ütőhangszerekkel felfegyverzett gyereksereg a „varázspálca” (értsd: karmesteri pálca) intésére lép be, az osztinátóhoz a gyerekek (vagy inkább a szülők) a „Cini-cini muzsikát” skandálják, s ha már szóba került tücsök koma, jöhet a hegedű is, azon meg ott a csiga, indulhat a „Csiga-biga” éneklése-játszása, s így tovább, ötletesen, szellemesen. Nagy Mária és kollégái különös gondot fordítanak az egyes hangszínek bemutatására: pengetéssel, vonó fájával, majd szőrével, sordinoval (népszerűbb nevén: „dínóval”) egyaránt megszólaltatják a hangszereket, de még a vonót szántó gyanta hangja is figyelmet érdemel. (Ez az élmény szerintem már egyik-másik szülőnek is új: a háttér-tuc-tuc helyett, íme, a zenére koncentrálni is lehet, sőt, van olyan muzsika, amire még érdemes is.)

A sok „figyelj-csak”-ban, „hű, mit mutatok”-ban elpilledt közönség jópofa mozgásos (ha szabad így fogalmaznom: készségfejlesztő) játékok, valamint a számos karaktert és kort felvonultató, kb. félperces „valódi” művek során pihenheti ki magát. A gyerekek számára azonban, úgy tűnik, nem az operaházi zenészek igényes és gondos játéka a legnagyobb szenzáció, hanem saját kortársaik produkciói: tátott szájjal figyelik, hogy engedelmeskedik a gordonka, a hegedű ezeknek az (elképesztően kicsi) kezeknek. Nagyon szeretném tudni, hány családban hangzottak el „én is akarok”-típusú mondatok a vasárnapi ebédnél.

„Mindenkinek az a zene tetszik a legjobban, amelyhez gyermekkorában hozzászokott. A korán fejlesztett jó ízlés nehezen rontható el később. Ezért ügyeljünk az első benyomásra, mert az egész életünkre kihatnak!" – olvashatjuk Kodálytól a Múzsa Kamarazene Egyesület honlapján. Nem is kell ide jobb végszó.