Sok az adóssága a magyar hangversenyéletnek a francia zene területén – ezekből törlesztett néhányat az utóbbi időben Kovács János a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén. Először Bizet első L'Arlésienne szvitjét (a kevésbé népszerűt) vezényelte Alexandre Guilmant orgonára és zenekarra komponált, op. 42-es szimfóniája társaságában február 7-én a Müpában, majd tíz nappal később Berlioz drámai szimfóniáját, a Rómeó és Júliát (op. 17 – 1839) szólaltatta meg szintén a Rádiózenekar hangversenyén, ezúttal a Zeneakadémián.

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

Berliozt egész pályája során sötét árnyékként kísértette a meg nem értés, a sikertelenség. Nem véletlenül alakult ez így: átmeneti szerző volt, aki legtöbb művében vállalta a kísérletezést, olyan műfajokat és formákat hozva létre, amelyek eltértek a közmegegyezéstől, és könnyen kivívták az elutasítást. A Rómeó és Júlia is rendhagyó opus, ez a mű azonban kivétel: sikert aratott az ősbemutatón, 1839. november 24-én.

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara (Fotó/Forrás: Posztós János)

Az azóta eltelt százhetvenhét év során mégsem vált népszerű darabbá, világszerte ritkán játsszák, miközben más Berlioz-művek, a Fantasztikus szimfónia vagy a Harold Itáliában a törzsrepertoár részei. A mellőzöttség oka persze kézenfekvő és nagyon is gyakorlati természetű: az egy és háromnegyed óra terjedelmű mű nagyon nehéz, nem lehet semmivel sem társítani a koncertprogramokon, és az a legszerencsésebb, ha szünet nélkül játsszák. Mindez együtt sokakat eltántorít a megszólaltatásától – másokat pedig a meghallgatásától.

Kovács János ideális előadója a műnek. Vérbeli operakarmester, s ez ebben az összefüggésben, tekintve a mű nagyszabású, operai ihletésű fináléját, fontos körülmény. Ugyanakkor nagy tapasztalatú, igényes hangverseny-dirigens is, amire a sok-sok érzékeny kidolgozást megkövetelő szimfonikus részlet (például a Mab-scherzo) esetében szintén szükség van.

Vezetésével a Rádiózenekar és a Rádiókórus egyenletes színvonalú, kvalitásos előadást hozott létre. Nem volt ez a produkció minden részletében kifogástalan: a zenekari teljesítményt olykor (például mindjárt a művet bevezető szimfonikus előjátékban) apró pontatlanságok szeplőzték, s néha a kórus intonációja is kívánnivalót hagyott maga után – ezek azonban olyan csekély jelentőségű szépséghibák, amelyek nem befolyásolták érdemben az egészében vonzó összképet.

Kovács János (Fotó/Forrás: Posztós János)

Mert az összkép vonzó volt, ezt leszögezhetjük: a mű hitelesen szólalt meg, a hallgató érzékelhette műfaji összetettségét, felfigyelhetett azokra a hangütésekre, amelyekkel a Rómeó és Júlia tételei visszautalnak vagy előlegeznek az életműben, olyan kompozíciók jellegzetes dallamfordulataira vagy harmóniameneteire emlékeztetve, mint a Fantasztikus szimfónia, a Harold Itáliában, a Benvenuto Cellini- vagy a Római karnevál-nyitány, a Requiem vagy a Te Deum.

Kovács János vezénylése hitelesen volt nagyszabású, nem hiányzott belőle a szükséges pátosz és drámai feszültség – de a lírai részletek is megkapták a kellő figyelmet. A szólisták kiválasztásakor sikerült három olyan énekest felkérni, akik hasonlóan jó vokális állapotban vannak, és felfogásuk-iskolázottságuk sem áll messze egymástól. Schöck Atala maga a kultúra és kifinomultság, közreműködése az elmélyültséget és lírát hozta a műbe. Horváth István energikusan karakterizál és magabiztosan kontrollálja tenorját – ő is értékes színekkel gazdagította az előadást. Cser Krisztián pedig a fináléban játszott fontos szerepet Lőrinc barátként: gazdagon zengő basszusa magától értődő természetességgel adott méltóságot és monumentalitást a jelenetnek.