Hagyományosan háromnyelvű irodalmi-zenei műveltség, nehezen megszenvedett nemzetiségi és vallási tolerancia, a szolidaritás ma már szinte elképzelhetetlen formái - íme három, az 1989-et megelőző erdélyi létállapot legfontosabb jellemzői közül. Csíky Boldizsár marosvásárhelyi, aki 1937-ben született ott és a mai napig e városban él, sőt, "Vásárhelyi jelenségnek" tartja magát. A Romániai Zeneszerző-szövetség (UCMR) tagjaként ugyan már az 1970-es évektől el-elhangzottak a művei Budapesten is, ám sosem került a magyarországi koncertéletnek a kortárs szerzők számára fenntartott, meglehetősen szűk fősodrába. Igaz, itt hosszú évtizedekig ugyanez jutott osztályrészül nemcsak a határon túli magyar komponistáknak, hanem általában a külhoniaknak, egészen pontosan az emigránsoknak, illetve disszidenseknek is.
Csíky a kolozsvári zeneakadémián a Pizzetti- és Respighi-növendék Sigismund Toduţától tanult zeneszerzést, illetve a Kodály-tanítvány Jagamas Jánostól népzenét és formatant. 1965-ben mutatták be első, saját stílust mutató kompozícióját, a Két zenekari darabot. Régimódi történet, mely ugyanakkor igen jellemző Marosvásárhely zenei életére: a premiert követően Csíky középiskolai zongoratanára, Erkel Sarolta - nemzeti operánk megteremtőjének unokája - a Bánk bán szerzői kéziratának egyik fogalmazványoldalát ajándékozta a pályakezdő zeneszerzőnek.
Persze jellegzetesen 20. századi alkotások Csíky művei, melyek azonban egészen egyéni módon követik Bartók zenéjét. Számos kompozíciójában hallani Bartókra emlékeztető harmóniai fordulatokat és formai megoldásokat, némelyikben konkrét Bartók-idézetek szerepelnek, másokban csak homályosabb utalások. Ezeket az eszközöket viszont Csíky makacsnak tűnő következetességgel alkalmazza még azokban a darabjaiban is, amelyeket önelemzéseiben a schönbergi dodekafon iskola leszármazottainak tart.
Az 1960-as évek óta évtizedenként alig egy-két zenekari kompozícióval lép a közönség elé, s ezek többnyire tíz-tizenöt perces időtartama alighanem összefügg azzal, hogy a romániai (nem csak erdélyi) zenekarok számára kötelező jelleggel írták elő a kortárs darabok előadását, a koncertek első műsorszámaként. (Hasonló rendelkezéseket egyébként nemcsak Bukarestben, hanem Budapesten is papírra vetettek akkoriban.) A zenekari művek mellett sorra születtek a vokális kompozíciók, köztük egy kamaraopera, a Görög Ilona (1966), a Barcsai-kantáta (1980) és a szintén 1980-ban keletkező Hölderlin-dalok. Az egyik legújabb mű, a Gulág (2008) - melynek elgondolkodtató a mottója: Oly korban éltem én... Trăit-am vremuri... I lived in such a time... - legutóbb Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában hangzott el a Müpában 2011. október 26-án.
Csíky Bartók-követése mint a zeneszerzői pálya központi kérdése, hivatásos és nem hivatásos zenekritikusok szélsőséges reakcióit váltotta ki és váltja ki mind a mai napig. Az idősebb erdélyi zeneszerző-generációhoz képest Csíky ifjúkori alapállása egyértelműen avantgárdnak minősült, s ő hű maradt eszményeihez, még akkor is, ha emiatt egy idő után konzervatívnak tűnt például Magyarországról, illetve az új zene modernista fejleményei felől nézve. Érdekes módon Csíky nagyobb stílustörés nélkül vált posztmodern szerzővé is. Tehette, mert valójában mindvégig az avantgárd konzervativizmus - vagy ha tetszik: a konzervatív avantgárd - keskeny pallóján egyensúlyozott. A lassan fél évszázadot felölelő életmű visszatekintve figyelemreméltóan szervesnek, stilárisan egységesnek tetszik. A végső esztétikai ítéletet pedig vélhetően nem a zenetörténészek és a kritikusok, hanem - akárcsak a zenetörténet bármely korszakában - maga az idő mondja majd ki.
"Száz százalékig székelynek érzem magam, pedig szüleim nem székelyek és én is csak születésem után pár hónapig éltem ott, de a székely kultúra és karakter a véremben és a tudatomban van" - nyilatkozta a székelyudvarhelyi születésű Eötvös Péter Atlantisz című zenekari műve (1995) kapcsán. Valóban nehezen hagyható figyelmen kívül a legújabb kori magyar zeneszerzés néhány meghatározó alakjának erdélyi származása. Ligeti György Dicsőszentmártonban látta meg a napvilágot, Kurtág György az egyébként nem a történelmi Erdélyhez, hanem a Bánsághoz tartozó Lugoson hallgatta a rádióban Schubert Befejezetlen szimfóniáját. A sort a Kolozsvárról elszármazó Viski János és Veress Sándor, a szászvárosi születésű Szőllősy András, vagy a Marosvásárhelyen felcseperedő Orbán György, illetve a tőle már Budapesten tanuló, de még kolozsvári középiskolába járó Gyöngyösi Levente nevével folytathatjuk.
Az Erdélyben eltöltött gyerek- és ifjúkor mindenkiben nyomot hagyott. Különösen az együtt élő nemzetiségek nyelvének, népzenéjének elsajátítására vonatkozó íratlan szabály: Ligeti 1949-1950-ben Arad megyében gyűjtött román népzenét, majd a következő évben Román koncertet komponált; Kurtág szellemi horizontját elsőként lugosi romántanára nyitogatta (akinek pár éve Colinda-ballada című művét ajánlotta). Mindez nemcsak a kelet-európai viszonyok között szokatlanul széles látókör kialakulását eredményezte az említett szerzőknél, hanem a másokéval konfrontált saját identitás letisztulását is.
hírlevél
