Esetünkben, február 19-én, szombaton este a Budapesti Fesztiválzenekar. Berlioz Római karnevál nyitányával lendületesen indult az este. Az angolkürt- és brácsa kifejező legatójában mintha ugyanannak a hangszíntoposznak fúvós és vonós kivetülését hallottuk volna egymás után. Ugyanezt a dallamot, amikor a teljes zenekar játszotta imitálva, az ütősök és rezesek osztinátója tartotta össze. A már ismert és az új zenei történések közül az utóbbit emelték ki; vérpezsdítően lüktetett a ritmus a széles ívek alatt. Az ezt követő sodró forgatag és az első téma imitált visszatérése között (ismét) örömmel konstatáltam, hogy a fuvola kristálytiszta. Hangja nem levegős, nem átfújásos, nem alacsony, de nem is éles. A hatnyolcados alapképlet monoton ismételgetésétől a nyitány utolsó akkordjáig töretlen fejlődés vezetett, így a darabvégi patetikus, bolond forte szakasz sem tűnt túlzónak.

Élőben csupán egyetlenegyszer hallottam Leonidas Kavakost, Csajkovszkij Hegedűversenyének szólistáját. A Nagy Péterrel adott kamarakoncertről Mozart B-dúr szonátája maradt számomra a legemlékezetesebb élmény. Ezek után igazán kíváncsi voltam, hogyan szól majd kezében a hegedű Csajkovszkij művében.

Első meglepetésem mégsem a hangszínnek, hanem a tempónak szólt. A főtéma megjelenése a szólóhegedűn olyan ráérős volt, hogy jutott idő minden egyes hangot megmutatni, honnan jött és merre tart. Ez a felfogás különösen a második negyed hangsúlyait emelte ki. Hűvösnek, túlságosan is fejjel irányítottnak tűnt számomra a versenymű kezdete. Aztán lassan elszakadt az előadó a lelki karosszék biztonságos háttámlájától és egyre jobban belehergelte magát a hegedülnivalóba. Ami – mivel nem törölte el teljesen az értelmi kontrollt – egyáltalán nem tett rosszat a műnek, sőt! Engem még a sokak által kritizált dobbantások és fejrázások sem zavartak. Ugyanis a zenei kifejezést segítendő, erősítendő vitte bele ezeket a „show-elemeket” a játékába, nem pedig azok helyett – mint sokan mások. Egy-egy vibrált hangnál mintha a vonó is átvette volna a balkéz mozgását. Ez azonban inkább látszott, mint hallatszott. Ami pedig a hangszínt illeti, még a Canzonetta szordinós hangképzése is élő volt és betöltette a teret.

A harmadik tétel daktilusába, emlékszem, a legutóbbi Szigeti verseny nem egy döntőse kis híján beletörte a vonóját. A szólista fölényesen vette az akadályt, csupán a klarinét bicsaklott meg egyszer ebben a motívumban. A darab végére összesen három vonószőr szakadt el, az egyiket szabályosan lerágta Leonidas Kavakos.

Egy hangversenyműsor kiválasztásánál rengeteg szempontot figyelembe kell venni. Sok egyéb mellett a terem adottságait is, ahol a zeneművek elhangzanak majd. A Nemzeti Hangversenyteremben például nehezen tudnék elképzelni egy olyan koncertet, mint teszem azt a hétfő esti Schubert-est a Zeneakadémián, ahol az A-dúr hegedű-zongora szonáta, az Arpeggione szonáta, valamint az Esz-dúr trió hangzott el.

A Római karneválnak és főleg Stravinsky Petruskájának kimondottan jót tett a Nemzeti Hangversenyterem hatalmas tere. Amelyet akusztikailag csak megnöveltek a zengőkamrák nyitott ajtajai. A darab több színt megidéző, villódzó fényei, a különböző hangszercsoportok rivalizálása, a váltakozó ritmusosztinátók ütköztetése így élőben, térben elhelyezve százszor nagyobb élményt nyújtottak, mint felvételen hallgatva.

Ebben a darabban a karmester, Charles Dutoit sokkal meggyőzőbb volt, mint a versenyműben, ahol a harmadik tétel rondótémájának visszatéréseit alig tudta lekövetni, mivel az őket felvezető részben, az ún. Eingangokban Leonidas Kavakos egyáltalán nem lassított. Más szempontból is úgy tűnt: a Fesztiválzenekar úgy működik, mint egy túlméretezett kamaraegyüttes, amelynek soraiban kiemelkedő empátiás készségű és figyelmes hangszeres művészek ülnek, akik mindig tökéletesen együtt lélegeztek a szólistával.

(2005. február 19. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem – A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Berlioz: Római karnevál nyitány; Csajkovszkij: Hegedűverseny; Stravinsky: Petruska; km.: Leonidas Kavakos (hegedű); vez.: Charles Dutoit)