- Mindenekelőtt boldog születésnapot és új évet kívánok Önnek.

- Önöknek is.

- A kettő az Ön esetében egybeesik. Mit jelent Önnek a 60 év? Fordulópont vagy csak egy szám?

- Csak egy szám. A negyvenediket éltem meg nagyon nehezen. A fiatalságom akkor záródott le. Valami pedig elkezdődött. Négy évvel később családostul kitelepültem Svájcba. Ehhez persze alkalom kellett – előzőleg is volt külföldi meghívásom, Bécsben voltam három évig. Bécs sosem volt igazán fontos az életemben, csak azért, mert Hans Hotter ott tanított.

- Tudjuk, hogy Hotter előadónak ragyogó volt – és tanárnak?

- Zseniális. Stílust, hozzáállást, technikát, sok minden mást is tanított.

- Visszatérve a születésnapra: az operaházin kívül milyen más ünneplés lesz még?

- Semmilyen. Zürichben az ötvenedik születésnapomat ünnepelték. De az otthoni ünnepi koncertről egy kicsit félek, mert könnyen szentimentálissá válok , és az nem tesz jót az éneklésnek.

- Eddigi pályájára visszatekintve mire és kire emlékszik legszívesebben?

- Képtelenség kiemelni abból a rengeteg élményből és névből egyet vagy kettőt. Igazságtalanság lenne. Mindenkitől próbáltam valamit ellesni, megtanulni. Ez az én pályám rákfenéje: tanulnom kell, állandóan – és ez ma már nem megy úgy, mint régen. Az új szerepek lassabban mennek be a fejbe, ki tudja, talán telítődik az ember agya.

- És a technikai továbbképzés véget ér-e valaha?

- Sosem ér véget. Én minden nap énekelek, még álmomban is, de sajnos tanárom már régóta nincs. Kevés mesterem volt: Eyssen Irén, Sipos Jenő, Kutrucz Éva, Pauk Anna, Jevgenyij Nyeszterenko, Hans Hotter, Révhegyi Olga néni. Ma már tanítva tanulok. A Zürichi Konzervatórium tanára vagyok tizenegy éve – folyamatosan oktatok, és ebből rengeteget lehet tanulni. Itt is és a mesterkurzusokon is találkozom tehetséges fiatalokkal. Segítek, ahol tudok: magyarázok, megmutatom az elképzelésemet. De nemcsak énektechnikában lehet segíteni. Magyar tanítványaim közül nem egyet én indítottam el a pályán. Kedves tanítványom volt Szendrényi Kati, Egri Sándor – ők voltak az elsők –, Haraszti Miklós (aki átvitt értelemben nekem köszönheti pályáját és feleségét), Komlósi Ildikó. Rost Andreának az elindulásban segítettem, ösztökéltem erre a pályára. Akinek lehetett, segítettem. Mindenkit, akit lehetett tanítottam, tanácsokkal láttam el őket, vagy „csak” bemutattam olyanoknak, akik segíteni tudtak a pályájuk során.

- Az Ön pályáján is voltak sorsfordító pillanatok.

- Itt két nevet említenék: Ljubimovot és Jean-Pierre Ponnelle-t. Ljubimovval 1982-ben egy Don Giovanniban dolgoztunk, neki köszönhetem, hogy Leporelló szerepét meg tudtam csinálni – rengeteget kaptam tőle, főleg önbizalmat. Ponnelle pedig a nemzetközi karrieremet egyengette.

- Tudom, hogy ünneprontás ilyet kérdezni, de van-e olyan, amire nem szívesen emlékszik?

- 1978-ban Hamburgban Ozmint alakítottam. Ma már elmondhatom, hogy ez volt életem egyetlen sikertelen fellépése – nem rossz arány, ugye?

- Nem mondhatnám. Mozart a kedvence vagy csak véletlenül jött szóba kétszer egymás után?

- Mozart az örök szerelem, Bartók mellett. Megunhatatlan. Ide sorolhatnám még Verdit és Puccinit – de mindent szeretek, ami jó zene.

- Apropó, Bartók. Régóta szerettem volna megkérdezni, mi az igaz története a Boulez vezényelte Kékszakállúnak. Elterjedt a felvétel híre, aztán a lemez jóval később jelent meg.

- Jessye Norman élt a vétójogával, és öt évig nem engedte kiadni. De amikor napvilágot látott, a legjobb opera Grammy-díját kapta a felvétel.

- És nem sokra rá megjelent Fischer Iván – szerintem sokkal jobb – felvétele. Épp az Ön alakításában érzek óriási különbséget.

- Én is sokkal jobban szeretem azt, de hát ez érthető. A Boulez-felvétel egy csalás: úgy volt, hogy hangversenyen rögzítik. Három koncert lement Chicagóban, és New Yorkba menet ért a telefon, hogy menjek vissza pár hangot javítani. Azt az utasítást kaptuk, hogy csak a hangokra koncentráljunk – végül ez jött ki lemezen, a koncerthez semmi köze. A koncertek nagyon jók voltak, bár Jessye Normannek volt egy permanens hibája: „Szép és nagy a te orszagod” – mindig így énekelte, Marton Éváék a harmadik sorban a hasukat fogták a nevetéstől.

- Én meg éppen azt figyeltem, mennyire lenyűgöző Norman magyar kiejtése.

- Nagyon jó a füle, a rubatót is ragyogóan érzi, pedig előtte azt hittem, csak a magyarok tudhatják, érezhetik a rubatót ennyire. És nem mindennapi élmény ilyen hangáradat mellett énekelni. Pedig ez akkoriban volt, amikor vagy 80 kilót fogyott. Mindenkinek bemutatott, hordozott körbe az ismerősei közt, mint a véres kardot…

- Kikkel szeretett még különösen együtt énekelni?

- A magyarok közül Tokodi Ilonát, Komlósi Ildikót, Kelen Pétert, Molnár Andrást, Kasza Katit mindenképpen meg kell említem – velük mindig nagyszerű volt együtt lenni a színpadon. Melis pedig a nagy eszménykép számomra.

- Más eszmények?

- A basszisták közül Ghiaurov, Siepi és Christoff. Ghiaurovval személyesen is megismerkedtem és elmondhatom: kölcsönösen tiszteltük, szerettük egymást. Tokody Ica révén pedig megadatott, hogy Halévy Zsidónőjének egyik próbáján Siepivel mellette ülhettem – maradandó nyomokat hagyott bennem ez a próba.

- Térjünk át a kamarazenére. Dalénekesként kik a kedvenc partnerei?

- Schiff-fel nagyszerű volt együtt dolgozni, Jandót is nagyon szeretem, de ne feledjük Nagy Pétert sem! Klukon Edittel is maradandó élmény volt legutóbb a Schwanengesang.

- Milyen az opera- és a daléneklés aránya?

- Nem annyi, amennyinek szeretném. Az ideális kétharmad-egyharmad volna, de ma sajnos alig van igény a dalokra. Az emberek rohannak, a daléneklés pedig intim műfaj. Hangulat, idő kell hozzá. Nemcsak nekem koncentráció, a nézőnek is. Nem lehet beesni egy dalkoncertre.

- Ön egyszerre látja kívülről és belülről az Operaház sorsát.

- Két éve nyugdíjas vagyok. Méltánytalan helyzetbe sodortak, amit csak így lehetett megoldani. Nehezen élem meg, mert a magyar közönséget szeretem, és ennek a szeretetnek a megélése nagyon hiányzik.

- Érezte ezt legutóbb, a Művészetek Palotájában a Don Giovanni közben?

- A szeretetet ott is éreztem, a légkondival viszont nem volt szerencsém. Nehéz szerep a Kormányzóé, mert a két rövid, de fontos jelenés közt két és fél óra telik el – ez alatt viszont berekedtem, alig tudtam befejezni az előadást. Előtte viszont nagyon jól sikerült a lemezfelvétel. Az új hangversenyterem viszont nemcsak szép, hanem jól is hallja magát az ember.

- Daléneklésre is alkalmas?

- Természetesen. Klukon Edittel próbáltunk – igaz, üres teremben – a Schwanengesangot, és nagyon kellemes volt, szerintem közönséggel megtöltve is jó lenne. Persze egy produkció minősége elsősorban nem a terem kérdése. 1984-ben az Opera felújítása után elterjedt, hogy tönkretették az akusztikát. Aztán jött Bolsoj társulata a Borisz Godunovval vendégszerepelni, s rögtön kiderült: nem az akusztikával van baj…

- Hány éves korig lehet énekelni? Ha mestereiből indulunk ki, elég sokáig.

- Nyesztyerenko 69 éves lesz január 9-én, és még mindig énekel. Hotterrel magadatott egy színpadon énekelnem – A varázsfuvolában ő volt a Sprecher, én pedig Sarastro –, amikor már 75-76 lehetett, de még tíz évvel később is énekelt. Ez biológia kérdése, ki meddig bírja – nincs mindenkire érvényes szabály. Pályakezdésemkor elhatároztam, ötven évesen abbahagyom, utána csak a tanítás marad, de ma már azt gondolom, amíg én magam élvezem, addig énekelhetek.

- Magyarországon mikor hallhatjuk legközelebb?

- Január 7-én a Walkürben, áprilisban pedig a Parsifalban – ennyi bizonyos, többi előadás még nem végleges.

NÉVJEGY
Polgár László 1947. január 1-jén született Somogyszentpálon. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott, ahol Kutrucz Éva volt a tanára. Énektudását Moszkvában, illetve Bécsben Hans Hotternél tökéletesítette. 1971-ben Verdi Rigolettójában Ceprano gróf szerepében debütált, ugyanebben az évben megnyerte a Dvořák-versenyt. 1972-73 között a Magyar Állami Operaház ösztöndíjban részesítette. 1973-tól az Operaház magánénekeseként működött. A következő időszakban újabb díjakat tudhatott magáénak: 1974-ben a Schumann-énekversenyen, 1976-ban az Erkel-versenyen és a Magyar Rádió dalversenyén ért el első helyezést, megnyerte az Ostendét 1977-ben, az Hugo Wolf-versenyt 1980-ban, valamint a Pavarotti-versenyt 1981-ben. Külföldön 1978-ban debütált: Mozart Szöktetés a szerájból című singspieljében Osmin szerepét alakította Hamburgban. Ezt követően rendszeresen fellépett Európa jelentős operaszínpadain: Párizsban és Salzburgban Sarastróként (Ponnelle rendezésében, Levine vezénylete alatt) és a Don Giovanni Leporellójaként (a karmester Daniel Barenboim volt), ezen kívül Londonba és Madridba is meghívták. 1991 óta Svájcban él, a Zürichi Operaház tagja, a Zürichi Konzervatóriumban tanít. Európán kívül Amerikában is fellépett. Együtt dolgozott Pierre Boulezzel és Jessye Normannel (Bartók: A kékszakállú herceg vára), Riccardo Chaillyval, Solti Györggyel, Nikolaus Harnoncourt-ral és Simon Rattle-lal is.

Kedvenc zeneszerző: Mozart, Bartók
Kedvenc előadó: nem tudom, sok van
Kedvenc karmester: Ferencsik, Harnoncourt – nem könnyű vele dolgozni, de az eredmény mindig őt igazolja
Kedvenc lemez: Don Carlos Karajannal: ronggyá hallgattam, Boris Christoff, Tito Gobbi
Kedvenc ország: Magyarország
Kedvenc szerző: Thomas Mann