„Hazádnak rendületlenül” – 175 éve énekelték először a Szózatot

Vörösmarty Szózatának kézirata

Vörösmarty 1836-ban született verse a haza iránti rendületlen hűségre buzdítva idézi meg a magyar történelem dicső és tragikus eseményeit, s a jobb jövő mellett tesz hitet, de felmutatja a nemzeti tragédia lehetőségét is. A Himnusz mellett második nemzeti imánkká lett költemény az Auróra című irodalmi évkönyv 1837-es kötetében jelent meg, a szerkesztők így ajánlották az olvasók figyelmébe:

„...reményljük, nem fog elhangzani figyelem 's hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön.”

Egressy Béni

A Szózat rendkívüli hatást gyakorolt a reformkor lázában élő közönségre, hamarosan országszerte ismerték, idézték, szavalták. Mondanivalója, költői eszközei mozgósították az embereket, miközben dallamos nyelvezete „olly hangzatos és művészi” volt, hogy már közvetlenül megjelenése után foglalkozni kezdtek megzenésítésével. Az első dalváltozatot a zeneszerző, író, színész Egressy Béni írta, s 1839 novemberében Erkel Ferenc vezényletével adták elő a Nemzeti Színházban. A „nemzeti szellemű hangokkal” készült művet a közönség elfogadta, s jeles alkalmakkor már énekelte is.

A Nemzeti Színház bérlő-igazgatója, Bartay Endre a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap 1843. január 29-i számában tette közzé Nemzeti színházi jutalmak című felhívását: „Jelen évben 20 arany pályadíjt ajánlok a legjobb népmelodiáért Vörösmarty Mihály koszorús költőnk hallhatatlan 'Szózat'-ára, ének- és zenekarra téve.” A határnapként kitűzött virágvasárnapig 22 (egyes források szerint 20) pályamű érkezett be, a 21 tagú „bíráló választmány” tagjai között volt többek között Erkel Ferenc és Vörösmarty Mihály is. A testület a kitűzött pályadíjat a „Ki mer, nyer” jeligés műnek ítélte, amelynek beadója Egressy Béni volt, aki korábbi művét dolgozta át. Érdekesség, hogy a költeményt Erkel Ferenc is megzenésítette, de mivel ő tagja volt a bíráló bizottságnak, a pályázaton nem vehetett részt, de később, május 30-án az ő Szózatát is előadták.

A díjat 1843. május 10-én adták át Egressynek a Nemzeti Színházban, s ekkor mutatták be telt ház előtt zeneművét is. Bár több kritikus fanyalgott, a dalt értéktelennek, silánynak, a szöveghez méltatlannak minősítve, a közönség egyértelműen eldöntötte a vitát: a szerzőt nagy ünneplésben részesítették. A korabeli tudósítás szerint Egressy műve „annyiban sokkal jobb, mivel népiesb jellemen alapszik ... és az összetűzdelt népdali reminiscentiáji miatt olly népies szellemű, hogy zajosan ismételtetett.”

Egressy Szózata hamar nemzeti énekké, „a nemzet béke- és harci dalává” lett. Az ország minden nagyobb városában előadták, az 1843-44-es országgyűlés alkalmából bemutatták a pozsonyi magyar színkörben is. Hatásáról így írt a Pesti Hírlap: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a közönség, elannyira, hogy a végső verseket a hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel..." A Szózat a „magyar Marseillaise-ként” fontos szerepet kapott 1848 forradalmi napjaiban, szavalása, éneklése a szabadságharc bukása után, a Bach-korszakban hazafias tüntetésnek számított, a hatóságok többször meg is tiltották előadását.

Bartay a Szózat után egy évvel, 1844. február 29-én másik nemzeti imánk, Kölcsey Himnuszának megzenésítésére is pályázatot írt ki. Erre 13 pályamű érkezett, a díjnyertes pedig Erkel Ferenc lett, szerzeménye – jóllehet a Szózathoz hasonlóan ez sem énekelhető könnyen - 1844. július 2-án csendült fel először nyilvánosan a pesti Nemzeti Színházban.

Egressy Szózata és Erkel Himnusza együtt terjedtek szélsebesen az országban,

nemegyszer a francia Hector Berlioz 1846-ban komponált Rákóczi-indulójával kiegészülve adták elő őket. E három dal máig a magyarságunk meghatározó eleme, előadásuk az 1867-es kiegyezés után már nem ütközött hivatalos akadályba.