Klasszikus

Hegedű-lélektan

2014.09.15. 07:00
Ajánlom
Szenthelyi Miklós negyven éve tanít a Zeneakadémián, egy éve a Vonós Tanszék vezetésével is megbízták, mellette ott vannak a koncertek, utazások, kurzusok, lemezek - és mindezek másik fontos szereplője: a majd' 300 éves mesterhegedű. INTERJÚ

- Úgy tudom, hogy a korábbi és a jelenlegi hegedűje között - amit egyébként már negyven éve használ - óriási szintkülönbség van.

- Olyan ez, mint amikor az ember egy Trabantból átül egy Rolls-Royce-ba. Volt egy cseh gyári hegedűm, és amikor 1975-ben megnyertem a Magyar Rádió Hegedűversenyét, akkor Onczay Csaba csellóművésszel együtt behívtak minket a minisztériumba, és közölték, hogy az állam hangszert vesz nekünk. Kiküldtek minket pár napra négy nyugati országba, hogy kiválasszuk, melyiket szeretnénk - nekünk, fiatal muzsikusoknak ez maga volt a csoda!

- Merre jártak?

- Ausztria, Hollandia, Németország, Svájc. A legnagyobb probléma az volt, hogy csak hozták ki egymás után a különböző hegedűket, és mindegyik annyival jobb volt, mint az enyém, hogy borzalmas nehéz volt választani. Bármelyiket meghúztam, elámultam, meg persze rutinom sem volt, nem is láttam korábban ilyen hangszereket. Egyetlen dologra figyeltem: arra, hogy mennyire egészséges ez a hangszer. Végül egy holland hangszerkereskedőnél választottam egy 1723-ban készült Guarneri-hegedűt, ami nagyon jó állapotban volt. Évtizedek óta ott állt náluk a páncélszekrényben, azt sem tudták, kinél volt előtte, magyarán: nem volt lestrapálva a hangszer.

- Végül beigazolódott, hogy tényleg szerencsés kézzel választott, hiszen azóta is ezt használja.

- Igen, és vigyázok is rá iszonyatosan. Ha például ismeretlen helyen lépek fel, mindig bejárom  a művészszoba és a pódium közötti utat, mert adódhatnak csapdák. Ezeken a helyeken ugyanis gyakran nincs világítás, kiáll ez, kiáll az, és ezekről tudnom kell, nehogy valamiben elbukjak, vagy nekimenjek a hangszerrel. Mindig mindenhova magammal viszem a hegedűt, az autóban sem hagytam még soha, egyetlen pillanatra sem.

- Azt olvastam, hogy kilenc éves korától Lányi Margithoz járt hegedülni tanulni, és volt olyan óra, ami reggel kilenctől délután ötig tartott. Szenvedett?

- Óriási szerencsém volt Lányi Margittal, aki nagyon kemény és felelősségteljes tanár volt. Tulajdonképpen a legtöbbet neki köszönhetem, mert ő volt az, aki megtanította a szakmához szükséges munkamorált.

- Ezt kilenc évesen is így érezte, a maratoni órákon?

- Egyetlen momentum volt, ami nagyon fájt: 1966-ban rendezték az angliai foci-világbajnokságot, és nagyon készültem arra, hogy megnézem a döntőt. Előtte fél órával viszont felhívott Margit néni, hogy menjek hegedűórára. Az rettenetesen fájt, de mentem.

- Úgy tűnik, volt önfegyelme.

- Tudja, gyerekkoromban történt egy tragédia: tizenkét évesen elvesztettem az édesanyámat. Addig elég elkényeztetett gyerek voltam, és nem nagyon gyakoroltam. Érdekes módon azonban ez a tragédia szinte varázsütésre változtatta meg a munkához való viszonyomat. Elkezdtem nagyon keményen gyakorolni, először három-négy, aztán öt-hat, végül már hét órát naponta. Már gyerekfejjel rá kellett jönnöm, hogy csak magamra számíthatok. Csodálatos nagyszülői és testvéri közeg vett körül, de az a fajta anyai szeretet - ami minden szerencsés gyereknek, így nekem is osztályrészül jutott - egyszerre tragikus módon megszakadt. Ezt biztos minden gyerek másképp dolgozza fel, én - azt hiszem - szerencsésen reagáltam: ez a tragédia rádöbbentett arra, hogy ezt a fajta "semmit" amit addig csináltam, be kell fejezni. Úgy éreztem, hogy mostantól kezdve nagyon keményen kell dolgozni, és az volt a szerencse, hogy ehhez megvolt a tanári partner. 

- Lányi Margit után Kovács Dénes.

- Igen, tiszteltem és csodáltam őt, és rengeteget tanultam tőle. És az a fajta munkamorál, amiről beszéltem, azért volt nagyon szerencsés, mert ő annak a növendéknek tudott igazán segíteni, "aki lekaparta a falat". Vagyis nagyon keményen, céltudatosan dolgozott mindennap, anélkül, hogy ezt mondani kellett volna neki. Nem titok ugyanis, hogy Kovács Dénes a maga zsenialitásában az a művésztípus volt, aki könnyedébben vette a dolgokat, azaz a gyakorlás nem volt a kedvenc tevékenysége. Miután viszont nagyon nagy tudású és rendkívüli érzékenységű művész volt, azok a növendékek, aki elvégezték a dolgukat önállóan, rengeteget kaptak tőle.

- Nyilván több tanár egyénisége is nyomot hagyott önben. Ki az, aki markáns emlékeket hagyott?

- Idén lesz negyven éve, hogy tanítok a Zeneakadémián, és ilyenkor az ember kicsit visszatekint. Említhetem Simon Albertet, aki a főiskolai zenekart irányította, és egy zseni volt. Az is hihetetlen szerencse, hogy mi Kocsis Zolival egy évig jártunk Kurtág György tanár úrhoz, aki akkor még fiatal volt, de elképesztő tudáshalmazt zúdított ránk. Őszintén megmondom, hogy akkor, tizenhét évesen még nem is tudtam mindent feldolgozni, csak később, ahogy fejlődtem. Neki is nagyon hálás vagyok.

- Pályakezdő tanárként volt tekintélye? Nem lehetett sokkal idősebb a tanítványainál...

- Volt olyan növendékem, aki idősebb volt nálam. Nem akarok szerénytelen lenni, de azért én elég ismert hegedűs voltam már fiatalon, és az a fajta tekintély, amit az ad meg egy tanárnak, hogy a növendéke látja, hogy tud hegedülni meg vannak sikerei, egy ideig el tudta leplezni, hogy magáról a tanításról persze semmit nem tudtam. Nyilvánvalóan el kellett telnie egy néhány évnek ahhoz, hogy hasznossá is váljak a növendékeknek. Elég hamar rájöttem, hogy hihetetlen felelősség egyénekkel dolgozni: amikor ugyanis egy egyéni hangszeres leteszi egy tanár kezébe a hangszeres sorsát, az azt jelenti, hogy öt év múlva, amikor diplomázik, akkor valahol az a tanár döntötte el, hogy az életben mire fog jutni - legalábbis abban az esetben, ha a növendék partner a munkában. Ez hihetetlen felelősség, nagyobb, mint a csoportos oktatás.

- De hát lehet, hogy ez a fiatal hangszeres öt-hat évvel később valamilyen élethelyzet miatt mégsem találja a helyét a pályán. Ezért mégsem vállalhat felelősséget a tanára.

- Persze, de azért a szakmai tudás a dolgok nagy részét eldönti. Az életben nyilván mindenhez szerencse is kell, de azért ne felejtsük el, hogy a Zeneakadémiáról kikerülő egyéni hangszeresek hatalmas százaléka közösségi muzsikus lesz. Olyan szakmai tudást kell tehát kihozni belőle, hogy ha elmegy egy zenekari próbajátékra, akkor megfeleljen az igényeknek. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem nagyon tudok olyan növendékemről, aki igényelte ezt a pályát - a közösségi muzsikálást -, és ne találta volna meg a helyét. Ez azért fontos, mert így megkapom a visszaigazolást arról, hogy valószínűleg jól dolgoztam. A lényeg az, hogy ha valaki hozzám jár, és nálam diplomázik, akkor érte én vagyok a felelős.

- Azt nem tudja garantálni, hogy el is tudnak helyezkedni a szakmában.

- Bocsánat, nekem nem azt kell garantálnom. Nekem azt kell garantálnom, hogy ha az élet megadja neki az esélyt - és az élet mindenkinek megadja - akkor a legjobbat tudja produkálni. A Zeneakadémiára tehetségtelen ember nem kerül be. Persze, hogy van egy szórás a tehetségek között, az természetes, de olyan oda nem kerül be, akit pár év alatt ne lehetne felfejleszteni arra a szintre, hogy kenyér legyen a kezében, az a szakma, amiből a diplomát megkapja. Nagyon komolyan veszem az összes növendékemet és nem a tehetségük szerint rangsorolom őket, hanem mindegyik egyformán fontos. És mindegyikre büszke vagyok, ha az életben megtalálja a helyét. Persze, vannak olyanok, akik járják a világot, mint szólisták, ez nagyszerű érzés, de legalább ilyen nagyszerű, ha tudom, hogy jó zenekarokban helyt állnak és magyar viszonylatban egy bizonyos fajta egzisztenciára szert tudnak tenni.

- Kicsit beszéljünk a hangverseny-maratonról is, amikor egy nap alatt négy koncertet ad: a hatodikkal még a Guinness Rekordok közé is bekerült.

- Akkor jelent meg a Guinness Rekordok magyarországi képviselője, aki utánanézett, és ilyet még nem látott. Higgye el, nekem eszembe sem volt rekordot állítani, ez nem sportverseny, de kiszúrták. Rendben, ez egy érdekesség, de a helyén kezelem a dolgot. Az ember értékét nem ez adja meg.

- Mi motiválja? A kihívás?

- Igen. Már az is kihívás, ha egy nap négy koncertet adok, ráadásul ezek nagyon nehéz művek. Ez valahol egy összegzése az elmúlt ötven évnek, azokat a műveket szoktam egy csokorba összegyűjteni, amelyeket már játszottam. Az egyik értelme ennek az, hogy a szürke hétköznapok megkapják a maguk igazi értelmét, mert a sok egyéb koncerten kívül erre már hónapokkal előbb elkezdem a felkészülést. A másik, hogy például a legutóbbi alkalommal 6200 jegy fogyott el a négy koncertre. Ez nagyon sok, nekem pedig óriási öröm és felelősség, hogy ennyien érdeklődnek. Ezért is érzem úgy, hogy folytatom, már az őszi dátum is megvan, és a műsor is, Bach, Schumann, és Saint-Saëns darabjai. Addig szeretném csinálni, amíg az izmom-fejem bírja, mert ez borzalmas.

- Valóban borzalmasan hangzik, nem is tudom elképzelni, hogy szellemileg, idegileg, vagy fizikailag a legfárasztóbb.

- Őszintén megmondom, most már egy kicsit megszoktam ezt a fajta terhelést, így is borzalmasan nagy, de azért a hatodiknál az ember nem úgy szembesül vele, mint az elsőnél. Nagyjából már tudom, mit kell csinálni. Egyetlen dolgot viszont már az elején is tudtam: azt, hogy végig hegedülni kell, tehát akkor is, amikor nem vagyok a pódiumon. Nem állhatok le, mert az a durván egy óra, ami a koncertek között van, túl kevés ahhoz, hogy pihenjek, vagy bármi mást csináljak, mert nem tudok visszapörögni. Csak akkor van esélyem, hogy meg tudom csinálni, ha végig egy pörgésszámon tartom magam, a fejemet, az izomzatomat, a koncentrációmat. Ezért van az, hogy reggel 9-kor elkezdek hegedülni, és este 10-kor hagyom abba.

- Azért is csinálja, mert utána boldogsághormonok szabadulnak fel nagy dózisban?

- Nem, az soha. Nem tudok úgy lejönni a pódiumról, hogy boldog legyek, ehhez túl igényes vagyok magammal szemben. Inkább arról van szó, amit előbb mondtam: az is nagyon inspirál, hogy a közönség ilyen jól fogadja. Valljuk már be, hogy mi, előadóművészek hiú emberek vagyunk, aki nem vallja be, lódít. Mi számunkra az érvényesülés? A közönség jelenléte és a siker. Tulajdonképpen ezért csináljuk. És ez egy nagyon nagy felhajtóerő.

- Egyáltalán el tud aludni egy ilyen négy-koncertes nap után?

- Nem nagyon. Akkor jön ki a feszültség. És a következő egy-két napban nem hegedülök.

- Mi az, ami teljesen kikapcsolja?

- Imádom a mozit, ez egy több évtizedes hobbi nálam. Ha elmegyünk megnézni egy filmet a fiaimmal, minden nyomás alól felszabadulok.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Plácido Domingo fia végigfényképezte a Virtuózok koncertjét – íme a fotók!

„Istenem! Annyi érzelem van bennem a Virtuózokkal kapcsolatban!” – mondta a koncert után José Plácido Domingo, a világhírű tenor fia.
Klasszikus

Ezt hallani kell: Rahmanyinov Chopint játszik

Az orosz zeneszerző, aki negyvenöt éves korában határozta el, hogy zongoraművész lesz, egy 1919-es felvételen Chopin Asz-dúr keringőjét játssza. Lélegzetelállító!
Klasszikus

Átkelni az Urálon Berezovszkijjal

Egyszerre különleges, és első pillantásra kissé rendhagyó összeállítással készült Borisz Berezovszkij A Zongora című sorozatban rendezett idei koncertjére, melyet a Zeneakadémia Nagytermében adott november 9-én.
Vizuál

Virtuálisan beléphet Monet kertjébe, a vízililiomok közé

Claude Monet az 1918. november 11-i fegyverletétel másnapján ajándékozta Franciaországnak a Vízililiomok című óriási képeket, így akart "részt venni a győzelemben". A párizsi Orangerie Múzeumban őrzött művekbe szerdától gyakorlatilag besétálhat a látogató.
Klasszikus

Klasszikus zenei minikoncertek nyolc budapesti szórakozóhelyen

Szombaton késő délutántól éjfélig A zene éjszakája - csak klasszikusan címmel ünneplik Pest, Buda és Óbuda egyesülését.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus interjú

Szabó Balázs a Zeneakadémia orgonájáról: Roncsból remekművet

Az október talán legjelentősebb eseménye a Zeneakadémián a száztizenegy éves orgona újjászületése. Szabó Balázs, a rekonstrukció megálmodója és szakértője a projekt nehézségei és sikerei mellett az orgonisták „éjszakai életéről” is fellebbentette a fátylat.
Klasszikus ősbemutató

Az édeni konfliktusról szól Szentpáli Roland új ősbemutatója

Különleges estére várja a zenerajongókat a Budapesti Vonósok Zenekar 2018. november 17-én a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermébe.
Klasszikus ajánló

Klasszikus zenei minikoncertek nyolc budapesti szórakozóhelyen

Szombaton késő délutántól éjfélig A zene éjszakája - csak klasszikusan címmel ünneplik Pest, Buda és Óbuda egyesülését.
Klasszikus bűnügy

A klasszikus zenétől a marihuána is jobban növekszik

Öt embert tartóztattak le Spanyolországban, akik a nap 24 órájában klasszikus zenét játszottak mintegy 2000 tőből álló kenderültetvényüknek. Nem a zenével volt a baj.
Klasszikus hangfelvétel

Ezt hallani kell: Rahmanyinov Chopint játszik

Az orosz zeneszerző, aki negyvenöt éves korában határozta el, hogy zongoraművész lesz, egy 1919-es felvételen Chopin Asz-dúr keringőjét játssza. Lélegzetelállító!