A száz éve született hegedűművész, a 20. századi magyar zenei élet egyik meghatározó egyéniségének életét fényképekkel, plakátokkal, írásokkal és kritikákkal is felelevenítik a Müpában egy kiállítás keretében, melyben a wekerle telepi korai évek és a MÁVAG kolónia egyik belvárosi, negyedik emeleti lakása is megjelenik majd. A kolónia zeneiskolájában kezdődött a hegedűtanulás, és az első - már akkor is nagy sikert arató - fellépésre is sor került 1919-ben. Mindössze hat éves volt ekkor. Aztán egy szextettel kisebb hangversenyeket is adott, melynek egyikén József főherceg is jelen volt, aki aztán kezet fogott vele és sok szerencsét kívánt. Tátrai Vilmos egyik döntő emléke volt ez, hiszen a Hegedűszó alkonyatban című önéletírásában így ír erről: "A főherceg távozása után oboistánk így szólt hozzám: - Látod, Vili, a zene nem ismer rangbéli korlátokat. Ha jó hegedűs leszel, a hercegek és a királyok ajtaja is megnyílik előtted. Évtizedek múlva is emlékeztem a jövendölésre: a belga királynő palotájában, köztársasági elnökök fogadásán, dúsgazdag emberek kastélyaiban."

Életre szóló élmény volt azonban az első memóriazavar is. Amikor a Fasori Gimnáziumot és a Zeneakadémiát egyszerre végző kiskamasz a pódium lépcsőjén lépkedve soha korábban nem jelentkezett zsibbadást érzett és még a darab első hangja sem jutott eszébe, kottaállványért rohant. A szereplés ugyan jól sikerült, de a jelenet mintegy húsz évvel később megismétlődött, és döntő jelentőségűnek bizonyult. 1943 decemberében Tátrai Vilmos Dittersdorf hegedűversenyét játszotta a Vigadóban, amikor a mű vége felé hasonló zsibbadást érzett, közelebb lépett a partitúrához, kétségbeesve kereste szólamát. A karmester, Ferencsik János azonnal felismerte a helyzetet és pálcájával rámutatott a hegedűszóló sorára. Így fejezték be az előadást, melyet zúgó taps követett - és egy álmatlan éjszaka, mely meghozta a döntést: "többé nem játszom kotta nélkül".

A '43-ban tapasztalt idegesség nem volt rendkívüli, hiszen Európában javában tombolt a II. világháború. Munkában azonban nem volt hiány: 1940-től a Székesfővárosi Zenekar koncertmestereként dolgozott, 1941-ben 239 zenekari hangversenyt és 18 napi katonai szolgálatot is teljesített. A háború után a Rádiózenekarnak is volt koncertmestere, de a legnagyobb munka a Ferencsik János vezette Állami Hangversenyzenekar (a jelenlegi Nemzeti Filharmonikusok jogelődje - a szerk.) hangversenymestereként várt rá. Többnyire ebből a zenekarból válogatta az 1957-ben debütáló Magyar Kamarazenekar tagjait és mindeközben kvartettezett is 1946-tól. A világhírű Tátrai Vonósnégyessel 2331 koncertet adtak, összesen 116 új művet mutattak be, 150 lemezfelvételük komoly nemzetközi visszhangot váltott ki. 1971-től 1999-es haláláig oktatott a Zeneakadémián. Szépen és elismerésekben, szeretetben gazdagon teljesítette életcélját, mi szerint "elsősorban saját hazámban minden szépre vágyó ember ajtaját szerettem volna kinyitni a muzsika varázslata előtt".