Tegyük fel, hogy fent nevezett szemlélő még nem olvasta el, milyen műveket tartalmaz a hegedűművész és a Paul Watkins által vezetett BBC Symphony Orchestra lemeze. Milyen darabokra tippelhet ezen akrobata-mutatvány láttán? Paganinire, Wieniawskira? Nem nyert. Berg és Britten hegedűversenyeiről lenne szó. Tudjuk, hogy a klasszikus zenei piacon sem folyik sokkal kisebb öldöklés a vásárlók kegyeiért, mint másutt, de azért ez a borítóterv akkor is nagy melléfogás: köszönőviszonyban sincs a zenével, melynek korongját takarja.
Mert nézzük elsőként Berg 1935-ben keletkezett versenyművét. A náci hatalomátvétel következtében Berg porosz szépművészeti akadémiai tagsága megszűnik, kompozíciói – a Wozzeckkel az élen – mint az „elfajzott” és „kultúrbolsevista” művészet képviselői a betiltott művek listájára kerülnek. A teljes létbizonytalanság állapotában érkezik Louis Krasner amerikai művész hegedűverseny-rendelése. Az „Egy angyal emlékére” dedikáció azonban nem Krasnernek, hanem Manon Gropiusnak, a híres építész és Alma ex-Mahler tizennyolc éves korában elhunyt lányának szól. A dallamos dodekafónia csodálatos mesterműve azonban több az ifjú hölgy portréjánál és elsiratásánál: a karinthiai népdal-, a ländler- és keringő-motívumok ifjúkori szerelmekhez kapcsolódnak, s az Es ist genug kezdetű Bach-korállal együtt szinte tüntetőleg hangsúlyozzák az osztrák-német tradícióhoz való tartozást akkor is, amikor a hivatalos kultúrpolitika megtagadta a komponista ehhez való jogát. Végül a Hegedűverseny Berg saját requiemje is lett: pár hónappal befejezése után halt meg.
Az 1936 áprilisában – nem sokkal a spanyol polgárháború kitörése előtt – lezajlott barcelonai bemutatóról e szavakat olvashatjuk egy korabeli feljegyzésben: „[A hangverseny után] polgármesteri fogadás volt, amelyről leléptünk. Berg után képtelenség udvariaskodni!” Benjamin Britten szavai ezek. Hogy elődje kompozíciója mekkora hatást tett rá, arra leginkább saját hegedűversenye a bizonyíték – ez a helyenként kissé spanyolos és stravinskys kolorittal bíró mű volt az első, melyet Britten a háborúra készülő Európából átmenetileg elmenekülve, az Egyesült Államokban írt 1938-39-ben. Bár picit bőbeszédűnek tűnik, különleges hangszerelési ötletei mindig új energiákkal látják el a hallgatót: ilyen pl. a hárfa mély regiszterben megszólaló glissandójának timpani-hatása, a magas fekvésben játszó piccolók, osztott hegedűk zizegésével szembeállított tubahang vagy a fuvolák időnként Debussyt megidéző szava.
Mindezek és a későbbi keletkezés ellenére a szólista és a zenekar viszonyának szempontjából Britten műve a megszokottabb szerkezetű; Bergnél a korál megjelenése után szólista és együttes hegedűszólama jó időre egybeolvad. Ennek jelképértéke nyilvánvalóvá válik, ha megfigyeljük, hogy a partitúra lapjain milyen precizitással figyelmezteti Berg a muzsikusokat, mikor melyik szólamot kell „átengedni” a zenekari szöveten. E finom egyensúlyok beállításához érzékeny és biztos fülek kellenek, s a lemez hallgatása során meggyőződhetünk róla, hogy Paul Watkins rendelkezik ilyenekkel; a keze alatt játszó zenekarban különösen a fúvósok remekelnek ezen a felvételen.
Daniel Hope tehát egy ideális együttes fedezékében léphet a két hegedűverseny technikai követelményeinek aknamezejére. Bámulatos könnyedséggel veszi az akadályokat, hangja fényes, intonációja kifogástalan, az új Berg kritikai kiadás revideált hangjegyeit, utasításait precízen olvassa – bennem mégis a „csodállak, ámde nem szeretlek” utóízét hagyta játéka. Bármilyen napszakban, hangulatban hallgattam is ezt a lemezt, sosem jelent meg az a hangok mögötti világ, amelyben nem szemlélő, hanem befogadó, nem tanú, hanem áldozat lehet a hallgató, s amely tartalom révén e művek (is) többek egy Paganini- vagy Wieniawski-bravúrdarabnál – egyenes és átvitt értelemben egyaránt vett hegedűdobálásnál.
(Berg, Britten: Hegedűversenyek - Daniel Hope, BBC Szimf,, Paul Watkins; Warner Classics 256460291)
hírlevél
