Kész sznobéria, hogy itt vagyunk – ezzel szembesít minket Janklovics Péter stand-up komikus rögtön, a Figaro házassága nyitánya után. Nem mintha rockkoncerten nem fordulna elő, hogy sz*rul érzi magát az ember, és amúgy az is lehet, hogy van, aki szeret kiöltözni. Szóval nincs igaza, ezt tudjuk jól, tudja a zenekar is, meg a humorista is. Annyira azért épp igaz, hogy nevetni tudjunk rajta.
Az Óbudai Danubia Zenekar és Janklovics Péter közös produkciójában, amely A zenegyűlölő címet viseli, minden vád és kifogás elhangzik, amit klasszikus zene ellen emelni szoktak. Hogy miért lenne komolyzene az, hogy Papageno egy idióta madárfészekkel a fején indiánszökdel a színpadon, és miért lenne könnyű, amikor Mick Jagger súlyos power chordok kíséretében ugrál sokkal vadabbul.
Vagy miért jó, hogy mozdulatlanul ülünk másfél órán át, miközben a többiek köhögését és pacsuliszagát viseljük.
Hogy miért kell hatvan-nyolcvan fős zenekarokat verbuválni egy Mozart-operához, ha a Spotifyon fenn van az egész. Ha Bősze Ádám stand-upjáról anno azt írtam, hogy szelep a komolyzene beszabályozott közegében, akkor erről a showról muszáj elmondani: megmutatja, hogy ez a beszabályozott közeg nem olyan jó, de azért nem is annyira olyan. És igenis, van értelme. Mármint a sznobérián túl.
Janklovics Péter tehát nekiáll ekézni a nyugati kultúra nagy túlélőjét, a klasszikus zenét. Bach, Mozart és Beethoven ugyanis tényleg túlélők, se festményt, se könyvet nem nézegetünk, nem forgatunk annyit ebből a korból, mint amennyit ezeket a szerzőket hallgatjuk. A túlélő műfajhoz pedig hozzátartoznak a furcsaságai, például hogy méregdrága hangszereken játsszák és sok-sok évig kell hozzá tanulni.
Izgultam, hogy Janklovics viccei ne merüljenek ki dumaszínházi stílusú, öncélú alázásokban. Volt, hogy rezgett a léc, a Tévémacinak beszólni például nem valódi bátorság, a karmesteri pálcát cikizni sem az, nem fogja az ember magára haragítani a karmester-szakszervezetet. Na, de ez most nem az, amikor Ricky Gervais beszól a két pápának, nem is ezért vagyunk itt. A klasszikus zenéről derüljön ki valami.
Derül ám! Rövid úton például az, hogy vezényelni sem tud mindenki (egy tízéves kisfiú próbálkozott a dologgal). Karmester viszont annyi beszólást még nem szenvedett el, mint Hámori Máté ebben a másfél órában. A klasszikus zenével viccelni viszont muszáj, mert az az igazi halál, ha túl komolyan veszik. Főleg, hogy amúgy a zenekar hús-vér, talpraesett és esendő emberekből áll (lásd a rakoncátlan rezeseket, az aluszékony brácsást vagy az egyénieskedő hegedűst).

Janklovics Péter és az Óbudai Danubia Zenekar: A zenegyűlölő (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Zeneakadémia)
A Danubia nem is játszik olyan darabokat, amelyek megváltanák a világot: a Figaro, A denevér és A tolvaj szarka nyitányát halljuk, pár percre viszont valódi csoda történik. Janklovics és Hámori azon tanakodik, hogy miként vonhatnák be a közönséget a zenélésbe (hiszen a Rolling Stones-koncerten is lehet ordítani az Angie-t!), amikor a karmester felveti:
A közös csend jó lenne!
Megkérik hát a közönséget, hogy néma csenddel asszisztáljanak az előadáshoz, amit a nézőtér meg is tesz. Így hangzik fel az Intermezzo a Carmenből. A hárfa és a fuvola kezd, lassan, szelíden lép be a zenekar többi szekciója, és tessék, megtörténik a varázslat. Nem nagy kunszt, mondhatnánk, ez egy örökzöld, gyönyörű dallam. Mégis ez a lényeg! A klasszikus zene régi, de nem ósdi, sokat játszott, de nem elhasznált szegmense a zenének. És ezzel a három perces Carmennel rögtön meg is dől minden, amivel a zenegyűlölő támad, csak egy kis odafigyelés kellett hozzá.
Hogy van-e tanulság? Úgy gondolom, hogy a jó viccből lehet tanulni. Most annyit mindenképpen: ne féltsük Mozartot, Beethovent. Kibírtak (eddig) kétszáz évet, most is kibírják, ha viccelnek velük. És ha már őket hallgatjuk, netán élőben, koncertteremben, asszisztáljunk azzal, hogy csendben figyelünk. Azt meg mi fogjuk kibírni.
A zenegyűlölő című előadás január 4-én volt látható a MOMKultban, de a cikkben szereplő képek nem most készültek, hanem egy éve a Zeneakadémián. Valuska Gábor fotói.