Nagy öröm, hogy lassan elmondhatjuk: minden neves kortárs hegedűművész fellépett már Budapesten. Volt köztük olyan, aki nem okozott csalódást (pl. Isabelle Faust), volt, aki annál inkább (pl. Leila Josefowicz), és volt, aki hol igen, hol nem (pl. Leonidasz Kavakosz), s azért ne feledjük, a magyar hegedűművészek között is akad, aki épp elég magas színvonalat képvisel. Engem a mostani koncerten mégis sokkal jobban izgatott a zenekar, akiket - ezen a néven - eddig elsősorban nem a klasszikus repertoárban élvezhettem, most viszont erre nyílott alkalom. Engem tehát épp az érdekelt kedd este, hogy mit kezdenek a péterváriak és - a hangverseny címéből kifelejtett - vezetőjük, Jurij Tyemirkanov Brahmsszal és Beethovennel. Legutóbb - már annak is két és fél éve! - Prokofjevjük, Dvořákjuk jobban tetszett, mint a Schumann-zongoraverseny, de csak "ahhoz képest", vagyis a maguk állította mércéhez képest. És ez a mérce eszméletlenül magas.
Emiatt volt egy picit csalódás a mostani hangverseny. És ebben szerepe van a szólistának, noha - ahogy mondtam - játékában nehéz lenne hibát találni. Julia Fischer magabiztos technikával, makulátlan vonókezeléssel és - „ígérete" ellenére - hamis hangok nélkül adta elő Brahms hegedűversenyét. Ám az első tétel közben sokat kellett azon gondolkodnom, miről is szól ez az előadás. Mitől egyedi, mitől más, és egyáltalán: miért ülök itt, miért áll és hegedül ő ott. Talán csak a kadenciánál, de főleg az azt követő, rezignáltan induló kódánál győzött meg az előadás arról, hogy mégis csak érdemes volt eljönnöm.
A zenekar egyébként szépen szólt, de talán nem annyira szépen, mint ahogy megszoktam tőlük. Van egy másik magyarázatom is: a 17. sorban ülve mintha nem hallottam volna mindent. Legalábbis nem olyan részletesen, ahogy megszoktam. Mintha a terem kicsit magára lenne hagyva, be van állítva rutinból, ahogy szoktuk, de talán a finomhangolás elmaradt (és ezt nem először érzem a Bartók-teremben az utóbbi időben). Onnan nézve, hogy eddigi tapasztalataim szerint ez a zenekar - ezzel a karmesterrel - az egyik kedvencem az egész világ felhozatalából, mostani játékuk csalódást okozott. Ugyanakkor ebben is nehéz lenne hibát találni. Jók voltak az arányok, együtt volt a vonóskar, de el kellett jutnunk a második tételig, hogy kiemelhessek valakit (az oboát). Innentől az egész koncert sokkal jobb, izgalmasabb, egyedibb lett, s ez Julia Fischerre is hatott, aki a második tételben kiválóan kamarázott az együttessel. A harmadik pedig meghozta a hangulatot is. De ha sorrendbe kell tennem a szentpéterváriak által eddig a Müpában előadott műveket élmény alapján, akkor ez a Brahms bizony a sereghajtók közé kerül. Persze soha rosszabb sereghajtót.
A ráadott Paganiniben Julia Fischer nemcsak nagyobb virtuozitást, de - furcsa mód - sokkal több személyeset, több vitalitást mutatott. Ez meglepett, mert amúgy abszolút nem a sziporka-hegedűs kategóriájába tartozik.
Beethoven Eroicája sokkal egyedibb, egyénibb lett, noha ez sem volt fergeteges vagy örök életre szóló előadás. Mindenekelőtt meglehetősen gyors volt, és amiben maximálisan egyetértek Tyemirkanovval: a karmester alig tartott tételszünetet. Beethoven szimfóniáiban a köhécs körülbelül olyan, mint ha két fogás között elnyalnánk egy fagylaltot. Különösen a VII. esetében érzem úgy, hogy voltaképp attacca kellene játszani az egészet, de az orosz dirigens most azt bizonyította be (legalábbis számomra), hogy ez az Eroica esetében is járható út.
A zenekar sokkal szebben, részletgazdagabban szólalt meg, sokkal dúsabb volt a hang (amiben a tíz bőgősnek is komoly szerepe volt), sokkal egységesebb a zenekar területeinek (pl. fafúvósok, rezek) játéka, az egész előadás sokkal inkább jelen időben zajlott, akkor és ott, s noha nem volt mentes a beethoveni magaslatoktól, nem esett túlzásokba. A gyászinduló gyászos volt, de nem tocsogós, a scherzóban bőséggel találhattunk humort, a két szélső tétel pedig magával ragadó és meggyőzően logikus benyomást keltett.
A jó 80%-os ház egy Schubert-ráadást is kicsikart, melyben ugyan csak a vonóskar vett részt, mégis sokkal jobban illett ehhez az estéhez, mintha mondjuk az Eroicáéval hasonló hangszerelésű ismeretlen orosz nyitányt vezettek volna elő.
Tehát jó kis hangverseny volt ez, s ha nem most hallanám ezt az együttest talán negyedszer az elmúlt tíz évben, akkor alighanem sokkal lelkesebb lennék. De így vagyunk ezzel, hálátlan közönség, ha egyszer hozzászokunk az ötcsillagos előadásokhoz, akkor egy hibátlan négycsillagosra már a szánkat húzogatjuk.
hírlevél
