„Humorban nem ismerek tréfát!” – mondta Karinthy Frigyes. De mondhatta volna Boldoghy Kummert Péter nagybőgőművész is, a heroikus vállalkozás kivitelezője a március 9-i előadás kapcsán. Nem reveláció értékű az a felismerés, hogy a nagybőgő nem szólóhangszer. Tudta ezt az Operaház szólamvezetője is, amikor elhatározta, hogy egy csellóra komponált versenyművet fog megszólaltatni rajta. A technikai fölény és a művészi igény azonban néhány percre mégis azt varázsolt belőle.

Például a második tételben. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar tagjaiból alakult kamarazenekar a szólista minden egyes hangjával együtt lélegzett, Boldoghy Kummert Péter pedig figyelmesen és érzékenyen fűzte fel az Adagio dallamát a puha akkordokra. Különösen a piano pillanatok voltak megkapóak.

A zenekari művészek és Győriványi Ráth György karmester nagy alázattal és tapintattal kísérték a nagybőgőt. Hogy a gyors tételek mély fekvésű ingázó orgonapontjait vagy futamait mégsem lehetett igazán hallani, nem az ő hibájuk. Sőt, még a szólistáé sem! A kontraoktávban az emberi fül egyszerűen nem alkalmas az egymást villámgyorsan követő, ugrándozó hangok konkrét magasságát és a közöttük lévő összefüggést felismerni. Akkor sem, ha tudja, mit kellene hallania. Így hát ezek a mély, ritmikus mormolások szereztek néhány derűs percet a közönség számára. A lassú tétel mellett a ráadás is kiemelkedő volt: Bach g-moll kétszólamú invenciója a koncertmester, Berán Gábor közreműködésével.

Boldoghy Kummert Péter az Operaház egyik szólamvezetői hangszerén játszott, amelyet, vagy amelynek részeit minden valószínűség szerint maga Haydn is látta Fertődön. A gyönyörű, oroszlánfejes nagybőgőn megszólaló gordonkaverseny kadenciáit a korabeli szokásoknak megfelelően maga a szólista írta. Zelinka Tamás műsorvezető közvetítette kérdésére, hogy milyen más Haydn-műből rejtett el benne idézetet, az egész teremből csak hárman tudták a választ. A forrás Haydn másik csellóversenye volt. A helyes megfejtők a Budapesti Csellóegyüttes felvételét kapták ajándékba.

Dohnányi I. szimfóniája ritkaságszámba megy a hazai koncertpódiumokon. Pedig érdekes, sokrétű mű, komor színeivel, anyagainak hirtelen váltakozásaival megrázó és figyelemfelkeltő darab. Szinte valamennyi hangszer és szólam számára van benne kiemelt hely az angolkürttől a brácsán, kürtön, trombitákon át egészen a basszusklarinétig. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar művészei pedig fölényesen oldották meg ezeket a kényes szólókat. Győriványi Ráth György pálcája alatt összefogottan és kiegyensúlyozottan szólt az együttes. Mosolyt csalt a zenekari tagok arcára, hogy a dirigens mozdulatrendszeréből úgy tűnt: a művégi álzárlatok a karmestert lepik meg a legjobban.

Az előadás minden apró figyelmetlensége ellenére mind súlyáért, mind pedig színvonaláért még nagyobb tapsot érdemelt volna szerdán este. És arathatott is volna, ha a bő egy órás, monumentális darabra kevesebb előzmény után kerül sor. Kodály: Galántai táncok, Haydn- versenymű, egy ráadásszám és ezek után egy masszív, tercrokon fordulatokban tobzódó szimfónia, amelynek minden egyes szólamára érdemes és kell is figyelni, ha az ember nem akarja elveszteni a fonalat – ennyi élvezet még rutinos koncertlátogatóknak is sok egy kicsit egyetlen estére.

A műsorfelépítési aggályok ellenére élmény volt hallani a Galántai táncokat a koncert elején. Sajnáltam, hogy az első, kényes kürtbelépés nem sikerült egészen makulátlanra, de az apró malőrt felülírta a szépen ívelt, nemes dallam megformálása. A mélyvonósok pizzicatói néha szétszóltak, de ez belepasszolt a darab „kicsit ázottan” karakterű részébe. Megérdemelten nagy tapsot kapott a klarinétos. Szép szólója után, a kezdő gondolatsort folytatva, egy pillanatra felsejlett előttem, vajon milyen lenne a gordonkaverseny klarinéton… Ki tudja, egyszer talán még kiderül.

(2005. március 9. Zeneakadémia Nagyterem; A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar koncertje; Kodály: Galántai táncok; Haydn: C-dúr gordonkaverseny; Dohnányi: I. szimfónia; vez.: Győriványi Ráth György; km.: Boldoghy Kummert Péter (nagybőgő)