Az utókor a stílusukat, esztétikájukat, szellemiségüket tekintve hasonló, alkalmasint produktív közösséget alkotó vagy egymással tanár-diák viszonyban álló komponisták esetében előszeretettel beszél iskolákról: létezik például velencei és mannheimi, illetve első és második bécsi iskola, hogy csak a legfontosabbak közül említsünk meg néhányat. Ráadásul az ilyen zeneszerzői "társulásokra" koncertműsorok összeállításakor is könnyedén lehet hivatkozni; Beethoven, Mozart és Haydn vagy éppen Schönberg és Webern művei számtalan alkalommal állíttattak már egymás mellé hangversenyen, s összeválogatásuk különösebb indoklást sem igényel. Tulajdonképpen Liszttel és Wagnerrel, az úgynevezett új német iskola (Neudeutsche Schule) két legjelentősebb alakjával kapcsolatban is hasonló lehetne a helyzet: progresszív szemléletüket a zeneművészet megreformálásával, illetve társadalmi szerepének felértékelésével összefüggő művészi törekvéseiket már első kritikusaik, sőt, saját maguk is egymással rokonnak látták. Hogy ennek ellenére unikumnak számíthat egy olyan koncert, mint a hétfői, annak nem koncepcionális, hanem nagyon is prózai okai vannak: Wagner monumentális, több óra hosszúságú s rendkívüli színpadi munkát is követelő operái jobbára semmilyen más zenedarabot nem tűrnek meg maguk mellett.

A két mester együttes szerepeltetésének problémája persze többféleképpen áthidalható. A legegyszerűbb, ha valamely Wagner-opera nyitányát vagy népszerű, az idők folyamán "önállósuló" zeneszámát választjuk Liszt-kompozíciók mellé. A Pannon Filharmonikusokat december 10-én vezénylő Bogányi Tibor, a fiatal operarendezői nemzedék mostanra országos nevet szerző tagja, Anger Ferenc és a kreatív igazgatói feladatokat ellátó Káel Csaba azonban ennél egy jóval szövevényesebb és kockázatosabb vállalkozásba fogott: a Walkürök lovaglása helyett A walkür egy teljes felvonását (ti. az elsőt) kívánta két Liszt tollából származó szimfonikus költemény mellett megszólaltatni. Kockázatosabb, mert bár Ankernek abban igaza van, hogy az első felvonás az opera önmagában leginkább helytálló, viszonylag zárt, egyetlen térben lezajló eseménysora, ám ez az önállóság csak viszonylagos és egyszersmind félrevezető is, hiszen nemcsak olyan szereplők kilétére nem derül így fény, mint Wotan és Brünnhilde, de a jelenlevők - Siegmund és Sieglinde - további, az első felvonásban látottnál sokkalta tragikusabb sorsára sem. Másfelől pedig a félig szcenírozott előadásmód is kétesélyes, hiszen egy színpad, ha már egyszer berendezésre kerül, nem lehet többé jelentés és jelentőség nélküli, és a közönségtől sem várható el, hogy - ha felkínálják neki - a zene javára lemondjon a látvány nyújtotta élményről.

Márpedig sajnos az első felvonás három szereplője - szűkös erdei kunyhó helyett - egy meglehetősen esetleges és nagyrészt kihasználatlanul maradó, leginkább egy étteremre vagy annak raktárára emlékeztető hatalmas teremben találta magát, ahol a párbeszédek és a mozgások zöme a rendezői jobb oldalon zajlott; a meglehetősen zavaros összképet az egyéb szcenikai megoldások (elsősorban a nehezen értelmezhető szín- és fényjátékok, illetve egy nárcisz háttérképként kivetített hatalmas fényképe) sem tették sokkal befogadhatóbbá.

Kár érte, s nemcsak amiatt, mert a beharangozó szerint Pécs városában és az impozáns Kodály Központban első ízben tűztek Wagner-művet műsorra, hanem azért is, mert a művészileg komoly kihívásnak számító három szerepet kitűnő énekesekre bízták, akik közül a Hundingot játszó Cser Krisztián egészen parádésat alakított: basszusa mindvégig sodró és tekintélyt parancsoló volt, jelenléte valóban fokozta az idegen (Siegmund) érkezése miatt elvben már a kezdetektől tapintható drámai feszültséget. Michael Bedjainak ezt nem mindig sikerült megteremteni, pontosabban a művész mintha nem mindig tudott volna a színpad alá rejtett zenekarral megküzdeni. Különösen a szerelmi kettősből hiányzott a tűz és a pátosz, pedig Szabóki Tünde és a Bogányi-vezette együttes igazán felnőtt a feladathoz: utóbbi mindig a kellő pillanatban volt lírai és szenvedélyes, visszafogott és ünnepi, s vált ezáltal a történetet nem csupán kísérő, hanem lényeges információkat tolmácsoló, "szótlan és titkos" kórussá.

A Pannon Filharmonikusok teljesítményét egyébként sem érheti kritika, hiszen ha nem is kimagaslóan, de Liszt Ferenc két szimfonikus költeményében is jó hírnevükhöz méltóan muzsikáltak. A szólóállásokban gazdag Ünnepi hangok pedig arra is rámutatott, hogy a közösségként is megbízható zenekar remek egyéni képességű hangszeresekkel rendelkezik. Különösen a csellisták és a fafúvósok okoztak kellemes pillanatokat.

Liszt és Wagner. Kevés hozzájuk hasonlítható páros van a zenetörténetben. Minden olyan törekvés és kezdeményezés dicséretes ezért, amely kettejük kapcsolatára, művészi teljesítményeik hasonlóságaira kívánja felhívni a figyelmet. Csak a megfelelő eszközöket kell megtalálni hozzá. A pécsi koncert legfőbb érdeme, még ha nem is volt tökéletes, hogy egyszerre hódolt az új német iskolát leginkább prezentáló két műfaja, a zenedráma és a szimfonikus költemény előtt.

Wagner: A walkürök lovaglása, vez.: Pierre Boulez, rend.: Patrice Chéreau