Az Örömóda 1972 óta az Európai Unió hivatalos himnusza. Első pillantásra ártalmatlannak, sőt magától értetődőnek tűnik, hogy a Kilencedik szimfóniára esett a választás, amely 1824-ben, egy nacionalizmustól és a modernkori, épp kisarjadó ideológiákkal túlterhelt időszakban született, amikor Bécsben elnyomás uralkodott. De egész más kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk közelebbről ezt az alkotást.
Nehéz elképzelni, hogy Beethoven nacionalista indíttatásból írta a Kilencedik szimfóniát – olyan indíttatásból, amelyre aztán az elmúlt két évszázadban folyamatosan felhasználták. Beethoven gyűlölt mindenféle tekintélyelvűséget, különösen az olyasféle imperializmust, mint Napóleon uralma. Tudatosan választotta Schiller Örömódáját, amelyben a költő egy uralkodók nélkül élő emberiséget vizionál, amely egyetemes testvériségben jut át a saját sötét periódusain. De Beethoven alkotása mégsem ilyen egyoldalú.
Beethoven mellszobra Wien Museumban (Fotó/Forrás: Wien Museum)
Nézzük meg közelebbről.
Žižek 2012-es, a The Pervert's Guide to Ideology című filmjében – illetve már egy korábbi, a New York Timesban publikált véleménycikkben – felteszi a kérdést, hogy
miként lehetséges az, hogy az Örömódát minden egyes ideológia emblematikus himnuszává tudta tenni?
A 20. század első évtizedeiben a Nobel-díjas Romain Rolland kijelentette, hogy az Örömóda a legnagyobb humanista óda a testvériségről, és a „a humanisták Marseillaise-ének” nevezte azt. Néhány évvel később, 1938-ban a IX. szimfónia előadása a Reichsmusiktage, a nácik zenei fesztiváljának csúcspontja volt, és ugyanezzel a zeneművel ünnepelték később Hitler születésnapját. Kínában a „kulturális forradalom” (azaz a pártállami kultúra kiépítésének) idején annak ellenére játszották az Örömódát pártrendezvényeken és kommunista ünnepeken, hogy az európai zenét alapvetően elvetették és tiltották – a kínai népi kultúra felvirágoztatásának érdekében.
A Szovjetunióban az Örömóda az osztályharcot sikeresen megvívó emberiségről szólt, amikor mindenki egyenlő (még ha néhányan még egyenlőbbek másoknál, természetesen). A világ másik felén a radikális baloldali Abimael Guzmán – Presidente Gonzalo –, a perui, maoista szellemiségű terrorista szervezet, a Fényes Ösvény vezetője, amikor megkérdezték, hogy melyik zenemű a kedvence, hezitálás nélkül Beethoven Kilencedikjét nevezte meg.
Slavoj Žižek szlovén filozófus (Fotó/Forrás: Andy Miah / Flick)
Az 1950-es és a 60-as években a nyugat- és a keletnémet olimpiai csapatoknak egyesülniük kellett a sportversenyek idejére, és amikor aranyérmet nyertek – igen, Beethoven zenéje szólt. Az Örömóda volt az 1965 és 1979 között fennálló, de nemzetközileg el sem ismert Rhodézia (későbbi Zimbabwe) himnusza, amelynek diktátora a fehér felsőbbrendűséget hirdető – és brutálisan érvényesítő – Ian Smith volt. „El lehet képzelni egy előadást, amelyen esküdt ellenségek – Hitler és Sztálin, Saddam Hussein és George W. Bush – egy pillanatra elfeledkeznek ellentéteikről, és együtt élik át az eksztatikus zenei testvériség varázslatos pillanatát” – ironizál Žižek.
Az Örömóda egy mindenfelé népszerű klasszikus zenedarab, amely – kiragadott formájában – már inkább klisé, mint tartalmas mű. Több mint egy évszázada olyasvalami, amit a nyelvészet és az irodalomtudomány „üres jelzésnek” nevez – egy szimbólum, ami bármit jelenthet.
Így működik minden ideológia is – állítja Žižek. Az ideológia, ahogy a szimbolikus kifejezésére kijelölt zenemű is, egy üres konténer. Amikor a kommunista országokban az ötvenes években, vagy a náci Németországban, esetleg az európai testvériségben bizakodó emberek meghallják Beethoven Örömódáját, minden bizonnyal azt érzik, hogy rendkívül megindítja őket valami. De hogy micsoda, az sohasem derül ki.
De ez nem Beethoven hibája. Beethoven zseniális módon az ideológia kritikáját is megfogalmazza a szimfónia negyedik tételében. Ez az a zenei szakasz, amelyet a magasztos himnusz után első – vagy sokadik hallgatásra sem nagyon tud hova tenni a zenehallgató.
A kérdés megértéséhez érdemes felidéznünk Stanley Kubrick Mechanikus narancs című filmjét, amely Anthony Burgess azonos című regényének feldolgozása. Miért imádja Beethoven IX. szimfóniáját a történet főhőse, ez a cinikus, kiábrándult, pszichopatikus vonásokat mutató fiatalember, Alex? Miért nyűgözi őt le így „a fenséges Ludwig van”?
„Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.”
Amikor egy ideológia azt hirdeti, hogy minden ember testvér lészen, mindig érdemes feltenni a kérdést, hogy vannak-e olyan emberek, akiket ez az ideológia kizár. Schiller versében találunk erre utaló sort: „szolgálatnak hű fizetség, / s árulónak rút halál!” Beethoven pedig meg is jeleníti ezt a kizárást: a negyedik tétel ünnepélyessége egyszeriben groteszk karnevállá változik (a lenti videóban 11:10-től), amely szinte vulgáris hangvételű az előző szakaszhoz képest.
„Úgy vélem, Alex, a Mechanikus narancs főhőse ragyogóan reprezentálja az ideológiából kizártakat” – mondta Žižek. Figyeljük meg azt a jelenetet, amikor Alex egy bazárban ténfereg, és elemében érzi magát, miközben Beethoven kifacsart, groteszk Örömódája szól. Mint hal a vízben, Alex otthon érzi magát. Nem véletlenül.
Beethoven nem olcsó ideológusa az emberi testvériségnek. A szimfónia negyedik tételének első szakasza csak az egyik fele az állításnak – „az ideológia” –, a második fele pedig az ideológia kritikája.
Borítókép: Csabai Máté (insta:@flaming_armchair)
hírlevél
