Decemberben Bolyki György, az együttes új ügyvezető igazgatója úgy fogalmazott, hogy a nagynevű zenekar számára méltó célkitűzés csakis a világ élvonalába való visszakerülés lehet. A cél elérése megújulást és új koncepciót is kíván. A terv élményszerű produkciók létrehozása, és az energiák átcsoportosítása: ha a zenészek a kotta helyett egymásra és a közönségre fókuszálnak, akkor szívüket-lelküket beleadva, „maximum fokozatra kapcsolva” vehetnek részt a produkcióban.
Az új elképzeléseket a zenekar a gyakorlatba is átültette január 24-én este.
A műsoron szereplő tagadhatatlanul mutatós művek egyben azt a kifejezett szándékot is közvetítették, hogy az élményszerűség ne a popularizálódott repertoárt jelentse. Az este Prokofjev op. 25-ös, D-dúr (Klasszikus) szimfóniájával kezdődött. Ebben a ragyogó műben a zeneszerzőnek nyilvánvaló célja a haydni szimfónia szerkezetének követése, a harmóniák és a hangszercsoportok kezelése viszont hamar elárulja Prokofjev személyes stílusát. A zenekar mindezt energikusan szólaltatta meg, előadásuk pezsgett az élettől, a második tétel egyszerre keltett elegáns és szenvedélyes hatást. A szimfónia zárótételében egy kicsit talán gyors tempót választottak az előadók – nem mintha egy pillanatig is az lett volna az érzésem, hogy nem bírják szusszal, inkább a darab maga maradt le a versenyben. A finálé folyamatosan változó zenei anyagának kavalkádjából felvillanó motívumok eltűntek a szemünk elől, mielőtt megcsodálhattuk volna őket. De kárpótolt az impozáns dinamikai sokszínűség, ami folyamatosan izgalmassá tette a hangzást.
Pēteris Vasks Távoli fény című hegedűversenyének főszereplője Cosima Soulez-Larivière volt. A fiatal francia szólista a 2017-es Bartók Világversenyen aratott diadala révén ismerkedett meg a zenekarral. Ez a nehéz, egyetlen hosszú tételbe komponált darab mintha ezerarcú játékához lett volna szabva.
Bámulatos technikájával az egyszerűségükben fájdalmas dallamoktól az üveghangokon át a vonószaggató tremolókig és a legnehezebb kettősfogásokig mindent birtokolt.

Cosima Soulez-Lariviére a Liszt Ferenc Kamarazenekarral lépett fel január 24-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Kőhidai Szabolcs)
Előadása mélységgel és szenvedéllyel töltötte meg a gyermekkor iránti nosztalgia ihlette művet. A zenében áhítattal elmélyedve, azzal szinte eggyé válva játszott, de nem mulasztott el kommunikálni a többi zenésszel. Tfirst Péter volt a kapocs; a háttérben maradva, olykor diszkréten vezényelve, megbízhatóan közvetített a szólista és a zenekar közt. Soulez-Larivière derűs kisugárzása szimpátiát ébresztett a nézőtéren és a színpadon ülőkben egyaránt.
Az este második felében Rossini no. 2. A-dúr szonátája és Schubert III. D-dúr szimfóniája hangzott el. A szonáta, Rossini egyik fiatalkori darabja inkább formakövető, mint eredeti, de kedves hangulata és precíz előadása joggal váltotta ki a közönség tetszését. Ebben a műben szokatlan módon a nagybőgő számára írt szólópasszázsokat a szerző; ezeket a bőgős élvezettel és muzikálisan valósította meg. A darab legszebb pillanatai a hatásos dinamikai megoldások nyomán születtek.
Schubert derűs D-dúr szimfóniájában újra csatlakoztak az együtteshez a fúvósok. Talán valamiért nem maradt elég idő a behangolásukra, vagy más probléma merülhetett fel, de időnként nem volt teljes köztük az összhang. Időről időre úgy tűnt, hogy a vonósok esetében is inkább egyes hangszerek hangját hallom – ha mégoly kiválóak is –, mint egységes szólamokat.
Tfirst Péter vállán végig nagy felelősség nyugodott, hiszen egy karmester nélküli zenekarban a koncertmester fogja össze a produkciót. Ehhez járult még, hogy a zenekari tagok az új koncepció értelmében hatalmas lendülettel és élettel játszottak, és az egyéni elgondolásokat neki kellett azonos mederbe terelnie.
Látható volt, hogy szünet nélkül kommunikálni igyekszik zenésztársaival, gesztusokkal segítve a tőle távolabb ülőket is. Valószínűleg a szemléletváltásnak tudható be, hogy az energiák egyelőre nem mindig áramlottak összhangban. Ezt azonban kezdeti nehézségnek tartom, a produkciót fűtő vitalitást pedig a zenekar egyedi erősségének és versenyképes értéknek.