Dejan Lazić és José Gallardo (Fotó/Forrás: Fesztivál Akadémia Budapest)

Az estet Schubert Katonaindulója nyitotta Dejan Lazić és José Gallardo előadásában, s biztos vagyok benne, hogy a két technikás művész akár lapról is olvashatta ezt a könnyed darabot. Az est konferansziéja, Fazekas Gergely viszont történelmi pillanatként hirdette ki a műsorszámot, kérdés, milyen szuperlatívuszt fogunk mondani, ha a páros mondjuk Schubert Wanderer-fantáziájának Liszt-féle átiratát teszi a kottatartóra.

Valószínűleg nem a Fesztivál Akadémia zárókoncertje lesz az, amit Shlomo Mintz pályája fénypontjaként emleget. Nem az a problémám az izraeli hegedűművésszel, egykori csodagyerekkel, akit annak idején Zubin Mehta támogatott a pályáján, hogy simán igent mondott Mága Zoltán giccsparádéjára is, és nemzeti kincsnek nevezte –, hanem az, hogy július 28-án hét másik kiváló muzsikus munkáját tette tönkre egy hangolatlan hegedűvel.

Mendelssohn fiatalkori Oktettje szól, a bársonyszéken Shlomo Mintz (Fotó/Forrás: Fesztivál Akadémia Budapest)

Shlomo Mintz egy bársonyborítású széken foglal helyet Mendelssohn tizenhat évesen komponált Esz-dúr oktettjét játszva, miközben a többieké egyszerű fából készült ülőalkalmatosság. Hát így nem kell kamarazenéléshez látni! Hogy a hegedűművész hányszor pillantott partnereire a negyvenperces kamaradarab alatt, azt egy kezemen meg tudom számolni, s a dialógus hiánya az oktett sorsát is megpecsételte. Hiába próbált a két csellista, Kokas Dóra és Mon-Puo Lee, illetve a második hegedűs, Alexander Korniev javítani a helyzeten, Mintz legfeljebb lakkcipőjének véletlenszerű topogásával irányított bármit is, egyébként pedig egy héttagú zenekar szólistájának képzelte magát.

De nem is ez volt a legnagyobb csalódásom a koncert első félidejét hallva, hanem az, hogy a Zeneakadémia közönsége hujjogva, üvöltve tapsolt mindennek. Ez az a közönség, amely egyesek szerint Béccsel, Párizzsal vetekszik ízlésében. Az igazság viszont, hogy az előadóinkat még csak-csak lecserélhetjük a színpadon, de a közönségünket aligha. Kérek mindenkit, ne éljenezzen hangolatlan hegedűnek és a zenészpartnereire nem pillantó primáriusnak – soha többet!

Az Orfeo prológja is megszólalt Kovács Ágnes szólójával (Fotó/Forrás: Fesztivál Akadémia Budapest)

A koncert második félideje megmentette az estémet, sőt, kifejezetten örültem, hogy maradtam.

A zenetörténet egyik első operája, Monteverdi Orfeójának prológját Kokas Katalinnal és Kelemen Barnabással erősítve játszotta el Jonathan Cohen (csembaló), Davidovics Igor (lant) Kokas Dóra (cselló) és Dmitrij Szmirnov (hegedű), a következő Händel- és Purcell-darabok viszont a fesztiválvezetők nélkül szólaltak meg. (Händel két német áriája után a Tündérkirálynőből a Nimfa áriája.) Kovács Ágnes ragyogó szopránja emelte pompássá ezeket a zenedarabokat, amelyekből üdítően áradt az a tisztaság, giccstelen csillogás, amely a régizenének annyira sajátja.

Mon-Puo Lee volt a Boulez-darab szólistája (Fotó/Forrás: Fesztivál Akadémia Budapest)

Az est érdekes pontja volt Pierre Boulez 1977-es darabja – a mester vállalható ars poeticával jelzett alkotói korszakából (merthogy voltak neki vállalhatatlan zenei eszményei is). A Messagesquisse hallgatásakor azonban kiderült, hogy Boulez izgalmas, sőt szenvedélyes zenét írt Msztyiszlav Rosztropovics 50. születésnapjára, Paul Sacher művészetpártoló nevének betűit kottaként olvasva.

akinél – habár nehéz darabról van szó – a legkomolyabb technikai követelmények sem fosztották meg a frissességtől ezt a duzzadó, bravúros zenedarabot. Hat cselló kísérte őt, Héja Domonkos vezényelt. Érdekes volt megfigyelni, hogy a Zeneakadémia közönségét, akik eleinte mintha idegenkedéssel fogadták volna Boulez zenéjét, milyen hamar bevonta a darab, s a végén a szólistát és a muzsikusokat megillető ünneplés sem maradt el.

Kelemen Barnabás volt a Leclair-concerto szólistája (Fotó/Forrás: Fesztivál Akadémia Budapest)

A Fesztivál Akadémiát egy francia barokk kismester, a kor francia hegedűvirtuóza, Jean-Marie Leclair g-moll hegedűversenye zárta Kelemen Barnabás szólójával. Figyelemre méltó teljesítmény, hogy az alapvetően klasszikus-romantikus repertoáron edződött hegedűművészek között van egy (persze nem is egy), aki hajlandó bélhúros hangszeren, barokk vonóval, korhű módon játszani. Kelemen egy 1771-es Gagliano-hangszeren játszott, amelyet Bárdi Szabolcs újított fel, de autentikus instrumentumokon muzsikált az őt kísérő kamaraegyüttes is. Leclair zenéje feltehetően nem okoz gondot Kelemennek – játszott ő már nehezebbet is –, de öröm hallgatni ezt a virtuóz showmant, aki ilyenkor előbújik a hegedűművészből.

A fesztivál zárópillanatai sztárrá avatták a kis Kelemen Olgát, a két művészeti vezető gyermekét, itt készült róla ez a fotó. De ő még nem kritikai megfontolás tárgya, ne is legyen még húsz-huszonöt évig.

Kelemen Olga (Fotó/Forrás: Fesztiválakadémia)