A mozgókép találmánya még nem is létezett, amikor már kialakult a kísérőzene műfaja. Sőt, ha igazán pontosak akarunk lenni, a dráma zenés műfajként született meg a görögöknél, akik a kórus- és hangszeres betéteket a történet elválaszthatatlan részének tekintették. A zene egy jó filmben ugyanilyen szerepet tölt be: John Williams dallamai nélkül nem lenne olyan a Star Wars, amilyen, Rózsa Miklós nélkül nem lenne 11 Oscar-díjas a Ben-Hur. Épp ezért aggasztó az az igénytelen trend, ami az utóbbi másfél évtizedben jelent meg Hollywoodban, és amelynek eredményeképpen egymásra hajazó tucatzenék kerülnek nagy költségvetéssel készülő filmekbe.
A temp music egy már létező hangsáv, a legtöbb esetben egy másik film zenéje, amelyet a filmjelenetek vágási fázisában használnak. A vágók ehhez a zenéhez alakítják a jelenetet, ezt a tracket veszi figyelembe a rendező is a részlet hangulatának kidolgozásakor. Végül a készítők arra kérnek egy zeneszerzőt, hogy írjon hasonló zenét, ami a film végső változatában hallható majd.
Persze el lehet képzelni, hogy mennyire egyedi és minőségi ez az „oridzsinál mjúzik szkór” – semennyire. Sőt, nagyon sok esetben ugyanolyan jellegtelen szemét, ami a temp music is volt, de végül is kit zavar, hiszen úgysem ezt fogja senki dúdolni a zuhany alatt.
A temp music használatából fakadó minőségromlás ellen Danny Elfman, a Batman (1989), az Ollókezű Edward (1992), a Good Will Hunting (1997) és a Pókember (2002) zeneszerzője is felszólalt: „Ez egy új dolog, amit nagyon sokszor hallok, hogy [a filmzene] legyen észrevétlen. De miért legyen észrevétlen?
Én Hitchcock-filmeken nőttem fel, Bernard Herrmann zenéjén, és minden egyes hangjegyet észrevettem.
Az Every Frame A Painting nevű YouTube-csatorna alapos elemző videót készített a jelenségről. Megkérdezték az utca embereit, hogy fel tudják-e idézni a Star Wars és a Harry Potter zenéit, majd ugyanezt kérték egy Marvel-filmmel kapcsolatban. Aztán egyes jelenetek elemzése során megmutatják, hogy ezek a filmzenék nem váltanak ki önmagukban semmi érzelmet, nem tesznek semmit hozzá a képsorokhoz, csak a háttérben tolmácsolják azokat. Ha valami vicces történik, a zene is jellegtelenül humoros, ha fájdalmas jelenet van, akkor egy magas, szomorú hangzat szól a vonósokon, és így tovább.
Még az olyan neves zeneszerzők is kénytelenek így dolgozni, akik egyébként már letettek valamit az asztalra Hollywoodban. „A temp music a munkám szempontjából olyan, mint a méreg – mondta Danny Elfman. – Az én feladatom, hogy elfeledtessem a rendezővel, ami a temp music volt. Épp ezért sohasem hallgatom meg kétszer, és ha a rendező nagyon ragaszkodik az eredetihez, azzal csak megnehezíti a munkámat."
Gyakran előfordul, hogy az ideiglenes zenéhez kísértetiesen hasonlító lesz az új filmzene is, ez pedig kimeríti a plágium fogalmát. A temp music imitálásának hírhedt példája a 300 című film egyik betétje, amely az 1999-es Titus zenéje alapján készült. A videóban 6:34-től jól hallható, hogy a két zenemű rendkívül hasonló, annyira, hogy
De ez volt az egyetlen eset, amikor a temp music plagizálása miatt egy filmstúdió mentegetőzött. Az esetek nagy részében észre sem vesszük, ha olcsó konzervzenét nyomnak le a torkunkon.
Ennek ellenére a tömegkultúra rendkívül jövedelmező, és egy olyan vállalat, mint a Marvel vagy a Warner, amelyek ezekkel a filmekkel nagyobb bevételekre tesznek szert, mint az igényesebb filmzenék megrendelői, nem fognak változtatni a munkamódszerükön, amíg az emberek megveszik a mozijegyet. Pedig azzal, hogy jellegtelen elemekből legóznak össze filmeket, csak a nézőket veszik hülyébe, és ezt nem kell feltétlenül eltűrnünk.
Fejléckép: Jelenet A Vasember című filmből (Fotó/Forrás: Port.hu)
hírlevél
