Hogyan nézett ki valójában Beethoven?

„Alacsony volt és zömök, erős nyakú, atléta termetű. (…) Hatalmas homloka csupa dudor. Koromfekete, rendkívül sűrű haja, mintha fésű sohasem járt volna benne, tüskésen meredezett, »Medúza kígyóiként«. Szemének csodás erejű tüze lebűvölt mindenkit, aki látta; de a legtöbb ember tévedt a színében. Mikor vad fénnyel kilobogott a barna és tragikus arcból, általában feketének látták; pedig nem fekete volt, hanem kékes szürke.

Bár apró és mélyen fekvő szem volt, a szenvedély vagy a harag pillanatában hirtelen tágra nyílt és forgott, bámulatos igazsággal tükröztetve minden gondolatát. Gyakran az ég felé fordult mélabús tekintettel.

Az orra rövid, szögletes, széles volt, oroszlánéra emlékeztető. Finom szájának alsó ajka fel-felhajlott a felsőre. Félelmetes állkapcsaival diót törhetett volna. Egy mély gödör az állán, jobb felől, furamód aránytalanná tette az arcát.”

Ez a meglehetősen költői – s gyanúnk szerint erősen színezett – leírás a Nobel-díjas francia író, Romain Rolland 1903-ban publikált monográfiájának legelső oldalán olvasható. Ha lehántjuk róla a metaforákat, felbukkan előttünk egy arc, de az, hogy jó évszázaddal évvel ezelőtt az életrajzíró ilyen szavakra ragadtatta magát, jól mutatja, micsoda érdeklődés övezi és övezte Ludwig van Beethovent, az embert.

A múlt század első évtizedeire jellemző romantikus látásmód ma már meghaladott – egyszerűen szeretünk realisztikusabb szemmel nézni a nagyokra.

De akkor milyen volt Beethoven? Hogy nézett ki? Valóban „búskomor” volt, „gyógyíthatatlanul szomorú”? Tényleg zokogni kezdett mindenki, aki meglátta „szelíd tekintetét és a bennök tükröződő, megkapó fájdalmat”, ahogy Rolland írja?

Beethovenről néhány ifjúkori portrét ismerünk ugyan, de arcképei, portréi a harmincas évei elejétől szaporodnak meg. 1803-ban bemutatták első két szimfóniáját, III. zongoraversenyét, a következő évben pedig megírta az Eroica szimfóniát, miközben zongoraművészként egyre nagyobb tekintélyt szerzett. Az évszázad első éveiben készült képek még nem a kócos hajú géniuszt mutatják. „Akkor még nyurgább volt, sötét hajú, és a közhiedelemmel ellentétben elegáns megjelenésű” – írta róla Franz Grillparzer költő.

Christian Horneman 1802-ben készült portréja Beethovenről

Christian Horneman koppenhágai festő egy bécsi látogatásakor készítette a fent látható festményt. A komponista több mint szalonképes: kék felöltőt visel, fehér nyaksálat, rövid, a római frizurákat utánzó hajviselete kora divatját tükrözi. Valószínűleg Beethoven is szerette ezt a miniatűrt, mert egy bonni iskolatársának is elküldte.

Isidor Neugass portréja Beethovenről 1806-ból

Mintha rá sem ismernénk azon az 1806-ban festett portrén, amely Isidor Neugass munkája, és Beethoven patrónusai, Carl von Lichnowsky megrendelésére készült. (A Brunszvik-család is rendelt egyet a képből, hajszálnyi különbségek vannak a kettő között.) Neugass alkotása enyhén idealizálja tárgyát: mögötte a felhős ég látható, a természeti háttér a német romantikus portréfestészet jegye.

Willibrord Joseph Mähler festménye Beethovenről 1804-ből

Talán Willibrord Joseph Mähler egyik portréja a legismertebb ebből az időszakból (a bécsi festő négy portrét is készített Beethovenről). Ez az egyetlen teljes alakos, hiteles kép a zeneszerző életéből: természetközeli, idilli, a kezében lant, a háttérben antik oszlopfők. Büszke is volt rá alanya: mindenhová magával vitte, bárhova költözött, és egy, a festőnek írt levelében meg is említi, hogy „egy ismeretlen hölgy” mély nagyrabecsülését fejezte ki a portréval kapcsolatban.

Beethoven karakteres arca kora előrehaladtával egyre jellegzetesebb jegyeket öltött: vastag szemöldök határozottságot kölcsönzött neki, az állán lévő hasadék is egyre markánsabbá vált, de az arcbőrén található himlőhelyek félelmetessé tették. Ahogy hírneve nőttön nőtt, úgy változnak a róla írt beszámolók is. Elisabeth Röckel énekesnő, a Fidelio című opera egyik szólistája például leplezetlen rajongással emlékezik vissza egy látogatásra. „A szobájában fürdőzésre szolgáló holmik voltak, egy kád, amelyben a Mester erős mellkasát áztatta… alkalmam nyílt megcsodálni izomzatát és erős alakját…” Röckel ezután kifejti (a beszámoló az idol halála után született), hogy szerinte Beethoven matuzsálemi kort érhetett volna meg, és nem érti, miféle pokoli betegség volt képes ledönteni egy ilyen bivalyerős testet.

Beethoven a természetben Julius Schmid (1854–1935) festményén. Jóval a zeneszerző halála után készült kép.

A beethoveni mítoszhoz kétségkívül hozzájárult a leghíresebb portré, Joseph Karl Stieler festménye. Aligha van olyan zenekedvelő, aki ne ismerné ezt a szigorú tekintetű, elszánt arcot. Azt gondolhatnánk, hogy az idealizáló és heroizáló portré később, a zeneszerző halála után, a kultusz farvízén keletkezett, de nem erről van szó. Beethoven életében készült az alkotás, aki négyszer is modellt ült Stielernek 1820 februárja és áprilisa között – ötven éves volt ekkor –, és tudjuk, hogy büntetésként élte meg a procedúrát. Még akkor is, ha egyébként örömmel vállalta a dolgot, mivel a festőt két jó barátja, Franz és Antonie Brentano megbízásából környékezte meg. Steiler komolyan vette a munkát, még elővázlatot is készített olajjal, ez látható az alább, balra.

Joseph Karl Stieler festménye Beethovenről. Az 1820-as alkotáshoz olaj elővázlat is készült (balra).

A Stieler-portrét rengetegszer reprodukálták, és még több hasonló szellemben készült rajz és festmény készült. Ilyen például az orosz posztimpresszionista, Leonid Osipovič Pasternak litográfiája is, amely nagyjából egy évszázaddal Beethoven halála után rajzolt.

Leonid Osipovič Pasternak litográfiája vagy annak másolata Beethovenről, 1900-as évek első fele.

Andy Warhol 1987-es nyomatsorozatát pedig bizonyára sokan ismerik: az amerikai képzőművész pop-artos alkotásán Beethoven a feketeségből kel ki, arca harsány színekben ragyog. A kottakép a Holdfény-szonátából származik.

Nyomatok Andy Warhol Beethoven-sorozatából

1812-ben Beethoven zongorakészítő barátja, Johann Andreas Streicher megbízta Franz Klein szobrászt, hogy készítsen egy büsztöt az Ungargassén található privát koncertterme számára. A 41 éves Beethoven rábólintott a dologra, de azért nem volt egészen nyugodt. Ugyanis meg volt róla győződve, hogy meg fog fulladni a gipsztől, amit az arcára tesznek. Az első próbálkozás sikertelen volt, de a másodikból rendkívül fontos dokumentum született: a lenyomat alapján készült bronz öntvény alapján láthatjuk, milyen volt Beethoven arca. Nem olyan hatalmas a feje, mint azt életrajzírója és titkára, Anton Schindler állította – az álltól a hajvonalig 19,8 centiméter –, de valóban hangsúlyos a homloka, és kissé felfelé álló orrlyukai oroszlánszerű megjelenést adnak az arcának, amiképpen azt néhány beszámoló említi.

Beethoven maszkja Franz Klein nyomata alapján

Beethoven büsztje. Franz Klein munkája 1812-ből. A gipszlenyomat az élő zeneszerző arcával készült.

1815-ben Joseph Willibrord Mähler újabb arcképet készített Beethovenről egy Bécs neves zeneszerzőinek portréit tartalmazó sorozatba. Több változata készült a festménynek, és maga az alkotó is elégedett lehetett vele, mivel egyiket a haláláig megőrizte.

Beethoven 1815-ben Joseph Willibrord Mähler festményein

1819-ből származik Ferdinand Schimon festménye, aki tehetséges énekes volt, zene és képzőművészet iránti rajongását kiélve pedig megfestette Louis Spohr és Carl Maria von Weber portréit is. Az alkotás megítélése bajos. Anton Schindler azt állította, ő győzte meg Beethovent arról, hogy Schimon megfesse. A zeneszerző nem akart modellt ülni, így aztán a dolgozószobájában készült a kép, miközben ő komponált. Schindler feljegyzései szerint a mester igen elégedett volt a végeredménnyel. Ezt az információt azonban érdemes fenntartással kezelni; rengeteg téves elképzelés származik Schindlertől Beethoven életét illetően. Mivel a komponista halála után az ő birtokába került Schimon műve, elképzelhető, hogy ekképpen akarta felsrófolni az értékét.

Replikák Ferdinand Schimon Beethoven-festménye alapján

Van még egy Beethoven-portré a zeneszerző életéből, amely később igen népszerű lett. 1823-ban a Breitkopf&Härtel lipcsei zeneműkiadó megbízta Ferdinanrd Waldmüllert, hogy készítse el a komponista arcképét. A beszélgetőfüzetek tanúsága szerint Beethoven egyszer valóban modellt ült, de nem annyi ideig, ahogy megígérte. Waldmüller alkotása két változatban is fennmaradt: az első inkább vázlat, a második pedig a végleges portré. Számos reprodukciója készült – alább a bonni Wilhelm Fassbender festménye látható –, de az eredeti 1943-ban tűz martaléka lett. A vázlat viszont fennmaradt, jelenleg a Bécsi Művészettörténeti Múzeum falán lóg.

Beethoven-ábrázolás Ferdinand Waldmüller rajza nyomán. A festmény Wilhelm Faßbender munkája

1827. március 26-án korán reggel Ludwig testvére hírt kapott bátyja haláláról. Joseph Danhauser festővel az elhunyt házához siettek. Mivel Beethoven arcán megnőtt a borosta, borbélyért küldtek. A művelet után a borbélysegéd azt mondta, nem használhatja már többet a pengét, amivel a halottat borotválta, Carl kénytelen volt megvenni tőle. Carl visszaemlékezése szerint ekkor vágtak le két fürtöt a zeneszerző hajából, s ezután Danhauserrel elkészítették a halotti maszkot.

Beethoven halotti maszkja (Fotó/Forrás: Vienna Museum)

A napokban újabb portré jelent meg Beethovenről az interneten. A fotorealisztikus 3D-grafika Hadi Karimi munkája, aki előszeretettel formál meg zeneszerzőket, Chopin, Brahms és Liszt modelljeit is elkészítette már. Karimi a ZBrush nevű szoftverrel alkotta meg a formát, Xgen Core-ral a hajat, Substance Painterrel hajtotta végre a színezést, Mayával a renderelést. Legfontosabb forrása Klein 1812-es büsztje, valamit a Stieler-portré volt.