Gusztin Rudolf

Erkel Ferenc és a dalármozgalom

A kóruséneklés ugyan nem tekinthető új jelenségnek, ám nemzeti mozgalmakhoz való kapcsolódása már tipikusan 19. századi fenoménnek számít. Az 1809-es berlini Liedertafel mintájára sorra alakultak először a német városokban, majd Európa-szerte a férfikórusok, melyek viszonylag rövid idő leforgása alatt túllépték az egyszerű, önszerveződő éneklés kereteit, és így a 19. századi kórusmozgalom rövid idő alatt Európa egyik meghatározó zenei intézményévé nőtte ki magát.

Hazánkban a század közepén bontakozott ki a dalármozgalom. Az 1840–1850-es években alakultak az első dalárdák, többek között Pécsett, Sopronban, Pest-budán, és a bánsági Lugosban. (Megjegyzendő, hogy a kórusok ekkoriban, és még egy jó ideig főleg férfikarokat jelentettek. 1870-ben Vácott jött létre az első női kar, de csak a századforduló környékén kezdett általánossá válni, hogy női kórusok is alakulnak.) Eleinte a dalegyletek egymástól elszigetelve tevékenykedtek, ám 1862-ben Halász József felhívást tett közzé az országos magyar dalárünnepély megrendezésére, 1863-ban pedig a soproni dalárünnepélyre meghívást kaptak a hazai és osztrák dalegyletek. Ekkor már több mint 40 dalárda létezett országszerte. 1864-ben rendezték meg az első, hivatalosan is elismert országos dalárünnepélyt Pécsett. Ábrányi korabeli beszámolója szerint ugyanis a soproninak nem volt olyan nagy hatása a magyar dalárdákra nézve, inkább a környékbeli magyar, német és osztrák egyletek vettek részt, így ő azt a találkozót nem számította be, a későbbi történetírás az ő nézetet vette át. A pécsi találkozónak köszönhetően további dalárdák jöttek létre, 1865-ben pedig megrendezték a második országos dalárünnepélyt Pesten, összekötve a Nemzeti Zenede huszonöt éves fennállására rendezett ünnepséggel. A pesti dalárünnepély már Liszt Ferenc részvételével és Erkel Ferenc vezényletével zajlott – ekkor tehát már a vezető magyar zenészek is az ügy mellé álltak.

A dalármozgalom szempontjából különösen jelentős Erkel részvétele, hiszen a magyar zenei élet egyik kiemelkedő alakjáról van szó, akinek tekintélye folytán súlya van, számít, mihez adja a nevét. id. Ábrányi Kornél – aki maga az Országos Daláregyesület titkára volt, és könyvet is írt a mozgalom történetéről – úgy jellemzi Erkelt, mint aki a dalármozgalom történetében elsőrangú helyet foglal el. Erkel a Nemzeti Színház karnagyi feladatai és a komponálás mellett igen intenzíven foglalkozott a dalárdaüggyel: Ábrányi visszaemlékezése szerint az igazgató-választmány ülésein mindig jelen volt, és majd minden országos dalárünnepség élére állt.

Keleti Gusztáv rajza az 1865-iki dalárünnepélyről a pesti Városligetben. A kép megjelent a Vasárnapi Ujság 1892. augusztus 14-i számában. (Fotó/Forrás: OSZK )

Erkel Ferenc 1864–1865-ben került kontaktusba a mozgalommal. Az 1864-es pécsi találkozón még nem volt személyesen jelen, de megkérte fiát, Gyulát, hogy képviselje. Hiányzása ellenére ebben az évben a pécsi és aradi dalárda tiszteletbeli tagjává választotta Erkelt. 1865-ben, a Nemzeti Zenede 25 éves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségen állt először a dalárok élére, s maga is meglepődött, hogy a többségében amatőrökből álló kórusok milyen jól megtanulták a kitűzött nehéz darabot, Liszt Szent Erzsébet oratóriumát. Ebben az évben a közgyűlés nagy lépést tett előre, miszerint a megjelent 46 egylet egy héttagú bizottságot nevezett ki az országos daláregyesület alapszabályainak kidolgozására. A bizottság tagjai között volt id. Ábrányi Kornél és Reményi Ede mellett Erkel Ferenc is. Az alapszabályokat az 1867-es aradi közgyűlés fogadta el, és ekkor választották meg a központi igazgatói választmány tagjait is, melyben szintén helyet foglalt.

1867-ben Aradon nem volt ott személyesen Erkel, azonban 1868-ban már ő vezényelt a debreceni dal- és zeneegylet küldöttségének felkérésére. A Zenészeti Lapok 1868. augusztus 16-i száma így ad hírt erről:

A bizottmány, a díszhangverseny érdekében is mindent elkövet, hogy azt a lehető legérdekesebbé és vonzóbbá tegye. Liszt Fer. „Keresztes vitézek induló”-ja igazgatására Erkel Ferencet kérte fel, ki azt el is vállalni szíveskedett.

Ezen a negyedik debreceni dalártalálkozón választották meg országos karnagynak egyhangú lelkesedéssel, melyben egy 1868. október 26-i dátumozású levélben tájékoztatja az Országos Dalárközgyűlés elnöke Erkelt:

Tisztelt hazafi!

Az 1868 szeptember 21-én Debreczenben tartott országos dalárközgyűlés egyik kitűnőbb határozata az volt, mely szerint ön, tisztelt hazafi, mint a magyar zene egyik legszorgalmasabb mívelője – az e téren kivívott számos érdemei ’s a dalárünnepélyeken már több alkalommal tanúsított szíves és buzgó fáradozásaiért az összes hazai dalegyletek örökös főkarmesterévé egyhangúlag megválasztott; midőn ezt becses tudománására juttatni kedves kötelességünknek ismerjük, e’ fölötti örömérzettől áthatva engedje kifejeznünk amaz őszinte kívánatunkat, vajha a most tolmácsolt kitüntetés és megitszteltetés folytán Önnek e minőségben sikerdús működését minél tovább élvezhetnök, ’s annak eredménye a dalegyletek keletkezésének messze kiható czéljai elérésére vezethetne.

Kitűnő tisztelettel
Debreczen, 1868 okt. 26.
Zsivusika Ferencz jegyző, Komlóssy Imre, az orsz. dalárközgyűlés elnöke

[idézi: Németh Amadé: Erkel Ferenc életének krónikája. Budapest: Zeneműkiadó, 1973, 187. o.]

Erkel 14 évig volt ténylegesen országos karnagy, majd az 1884-es miskolci ünnepségen tiszteletbeli országos karnagynak választották. Emellett szinte mindig tagja volt az országos dalártalálkozók zsűrijeinek mint zsűrielnök, és oroszlánrészt vállalt az ünnepélyek megszervezésében is. Az 1880-as években a 70. életévét betöltő Erkel részvételi intenzivitása csökkent: 1880-ban (Kolozsvár) és 1882-ben (Debrecen) már csak mint díszvendég vett részt az országos ünnepségeken, bár saját szerzeményeit még ekkor is ő vezényelte. Az 1880-as évek végén már egészségi állapota miatt nem vett részt a dalármozgalom nyilvános tevékenységeiben. Az egyetlen kivétel az 1892-es budapesti negyedszázados jubileumi ünnepség, melyre felkérés nyomán írt egy új kart.

Munkácsy Mihály grafikája az 1868-as debreceni dalárünnepélyről. A kép megjelent a Vasárnapi Ujság 1892. augusztus 14-i számában. (Fotó/Forrás: OSZK )

Önként adja magát a kérdés, hogy vajon miért tartotta fontosnak Erkel, hogy támogassa a dalármozgalmat. A kortárs Ábrányi – párhuzamba állítva a dalármozgalom és Erkel céljait – így ír róla:

A magyar nép nagy zömének szunnyadó érzékét felkölteni a magasabb nemzeti aspirációkkal szemben s azok támogatásába ténylegesen is belevinni: ez képezte ez orsz. egyesület kiindulásának az alapelvét. Hogyne csatlakozott volna hát ahhoz szívvel s lélekkel Erkel Ferenc, ki elévülhetetlen alkotásaival maga is hasonló életcélt tűzött maga elé? […] A 60-as években a parázs alatt lappangott zsarátnok már lobogó lánggá nőtt s a magyar dalegyletek rohamos megszaporodásuk s tisztán nemzeti irányu ténykedésükkel a legkihatóbb kulturális tényezővé emelkedtek […]. Erkel F. bennük a magyar dal- s zeneművészet generálizáló elemét ismerte fel, mely arra van hivatva, hogy széthordja a szikrákat az egész országban s mindenütt lángot gyújtson. Ettől fogva meg is alakult aztán a kapocs, mely Erkel Ferencet a magyar dalárvilággal egész élte fogytáig felbonthatatlanul összeköté.

Bár Ábrányi feljegyzéseit érdemes kritikusan kezelni, az 1860-as években már valóban erősebb többek között az igény a magyar férfikari irodalom megteremtésére, ami a magyar opera létrehozójának szimpatikus kezdeményezés lehetett.

Sokan lenézik a dalármozgalmat, és tagadják, hogy komoly művészi értéke volna, hiszen egy meglehetősen vegyes minőségű 19. század férfikari irodalmat hívott életre.

Ami a dalárdák repertoárját illeti, tudjuk, hogy többen adtak elő operából kórusrészleteket, mint pl. a Pozsonyi Dalárda a „Meghalt a cselszövő”-t a Hunyadi Lászlóból (1844-48), tehát nem csupán a dalárirodalomból merítettek, hanem műzenét is énekeltek. A zenés színházzal való további kapcsolatra példa, hogy az 1868-as ünnepélyre a debreceniek a nemzeti színház operaénekeseit és magát a zenekart elhívták, amihez Erkel is latba vetette befolyását. Bár nem tudott a teljes zenekar Debrecenbe utazni (nem tudták volna őket 3-4 napra nélkülözni), az intendáns a zenészek egy részét elengedte, így a „Kölcsey himnusz”, Mosonyi „Szentelt hangok” és Lachner „Harcos imája” közös előadásban hangzottak el.

Erkel mint elismert zenész, a Bátori Mária, Hunyadi László, Bánk bán valamint a Hymnusz szerzőjeként, a Nemzeti Színház és Filharmónia karmestereként állt a mozgalom élére, s karnagyi tevékenysége által tovább emelte a dalármozgalom nívóját és jelentőségét, amelyre jó példa, hogy olyan zenészek követték országos karnagyként mint Huber Károly és Hubay Jenő.

A szerző a Magyar Tudományos Akadémia BTK Zenetudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa.

A fenti tanulmány a MTA BTK Zenetudományi Intézetének Magyar Zenetörténeti Osztálya a Visegrad Grants projekt részeként keletkezett, amely keretében az osztály a „Musical Theatre Companies in the Multilingual East-Central Europe 1870-1920” témakörében cseh, lengyel és szlovák kutatókkal működik közre.