A hetvenes évek vége felé Várnai Péterrel folytatott, könyv alakban publikált beszélgetések során mondta e szavakat Ligeti György. Ugyancsak ebből a könyvből tudható, hogy Celanói Tamás híres 13. századi sequentia-költeményét, a Dies irae-t Ligeti gimnazista korában ismerte meg, s hogy többször épp e költemény megzenésítésének kedvéért fogott bele halotti mise alkotásába (a Dies irae egyébként 1571-ben lett a katolikus halotti mise kötelező része). E korai kísérletek nem hoztak maradandó eredményt: az 1963-tól 1965-ig alkotott Requiem azonban Ligeti legismertebb műveihez, s tegyük mindjárt hozzá, a huszadik század második felének kiemelkedő alkotásaihoz tartozik. Nem teljes halotti mise: csak az Introitust, a Kyriét és az említett Dies irae-t tartalmazza, az utóbbit két tételre bontva (a Lacrimosa strófái különálló záró duettként, negyedik tételként szólalnak meg).  Az Introitus a mélyből emelkedik egyre magasabb hangzásrégióba, hangzása alapvetően félelmetes, komor, a zenei apparátusban olyan különleges hangszerek is szerepelnek, mint a kontrabasszus-klarinét. A Kyrie sajátos fúga. Öt szólamnyalábból áll, ezek mindegyike önmagában véve négyszólamú, igen szűk szövésű (Ligeti kifejezésével: "mikorpolifon") kánon.  Mindezt a mű hallgatója aligha képes követni: zsongó, vibráló hangszőttest érzékelünk, amely mintha elektromos feszültséggel volna feltöltve.

A Dies irae teljesen más. Ligeti maga nevezte egy rövid ismertetőjében hiperdramatikusnak, hisztérikusnak. "A sequentiát én hallatlanul színes képeskönyvként fogom fel, minden pillanatban, minden három sorban más, új képpel. A Dies irae-ben egészen tudatosan törekedtem a közvetlen képszerűségre, majdhogynem a vizuális megelevenítésre" - mondta Várnai Péternek, s ihlető forrásként egyebek közt Brueghel, Bosch illetve Dürer-képekre hivatkozott. A már-már parodisztikusan szélsőséges, s éppen ez által "elidegenített", "hűtött" muzsika után a jóval kevesebb közreműködőt (kórust például nem foglalkoztató) Lacrimosa amolyan záró kommentár, csendes elmélkedés, belenyugvás a változtathatatlanba.

A Hamburg Concerto a huszadik-21. század fordulóján keletkezett, ajánlása Marie Luise Neunecker hamburgi kürtművésznek szól. Hangszer-apparátusa merőben szokatlan. A szóló kürthöz ugyanis olyan együttes csatlakozik kíséretként, amelyben négy további kürt is szerepel. A kísérő kürtök azonban úgynevezett natúrkürtök, historikus, 18. századi hangszerek, amelyek egy-egy adott alaphang felhangjait tudják megszólaltatni. Ezek a felhangok nem feltétlenül egyeznek a modern, temperált hangolás hangjaival. A különbségek aprók, de annál feltűnőbbek. Ligeti számára ezúttal éppen ez volt a lényeg: teljesen eredeti hangzásvilágot tudott így létrehozni, csípős, fűszeres disszonanciákkal, mikro-hangközökkel.

A kompozíció hét rövid tételből áll. 1. Praeludium, 2. Signale, Tanz, Choral, 3. Aria, Aksak, Hoketus, 4. Solo, Intermezzo, Mixtur, Kanon, 5. Spectra, 6. Capriccio, 7. Hymnus. A legtöbb felirat nem igényel különösebb magyarázatot. Talán kevésbé ismert ugyanakkor, hogy a török eredetű „aksak" szó balkáni „sánta" ritmust jelent, a hoketus (hoquetus) középkori műfaj, a spectra pedig az újszerű hangzás-spektrumra utal: elsősorban francia muzsikusok (Gérard Grisey, Tristan Murail) kísérleteztek a huszadik század vége felé a spektrál-zenével, amely a hangok fizikai természetének minden korábbinál mélyebbre ható tudományos kutatásából indult ki. Ligeti nem vált ugyan az irányzat hívévé, de tudott eredményeiről, s a maga módján válaszolt a kihívásra.

A Síppal, dobbal, nádi hegedűvel ugyancsak kései - 2000-ben alkotott - mű, s ugyancsak hét rövid tételből áll. Dalsorozat - valóban síppal, dobbal kísérve (a nádi hegedűt sokféle ütős helyettesíti). Ligeti Weöres Sándor költeményeiből válogatta a szöveget. Weöres, akit Ligeti annak idején személyesen is megismerhetett, a magyar nyelvű költészet minden bizonnyal legvirtuózabb mestere volt. Ligeti zenéje elsősorban a versek humorát, játékosságát ragadja meg és mélyíti el. A ciklust Károlyi Katalin és az Amadinda együttes négy tagja mutatta be, az első CD-felvétel is velük készült.

Ligeti nem volt ugyan koncertező zongoraművész, de odahaza vagy tanítási órákon szívesen és jól zongorázott. Az 1980-as évtized közepén támadt az a gondolata, hogy zongoraetűdöket komponál: gyakorlatokat, amelyek felelevenítik a huszadik század közepén feledésbe merült tradíciót, a Chopin-, Liszt-, Debussy-etűdök hagyományát. Olyan etűdökét tehát, amelyek nem csupán technikai elemeket gyakoroltatnak a pianistákkal (mint valaha Carl Czerny darabjai), hanem egyszersmind költői alkotások is. Az első kötetet - hat darabot - 1985-ben publikálta, francia címekkel. A következő sorozat nyolc darabbal 1994-ig készült: a címek itt többféle nyelvűek (mint Liszt etűdjeinél), francia mellett akad német, román, illetve két magyar. Végül az utolsó sorozat 2001-ben zárult le. Négy darabból áll, mind a négyben kánon a szerkesztés alapja. A White on white (ez az egyedüli angol cím) lassú tempóban, s kizárólag a zongora fehér billentyűin kezdődik. Technikailag eleinte nem tűnik nehéznek (a gyors rész aztán rácáfol erre az elsietett vélekedésre). A Pour Irina (Irina Katajeva a címzett) négy részből áll, a lassú kánonkezdet után a tempó egyre fokozódik. Az À bout de souffle (fordítása talán Kifulladásig lehetne) alapja nyolcadeltolással (vagyis igen kis ritmustávolsággal) belépő oktávkánon. A záró kompozíció (címe: Canon) négyszólamú kánonszerkezet, amely nyugodt oktávkánonnal, tizenegy lassú akkorddal zárul.