Az Amadinda ütőegyüttes és Károlyi Katalin a szerző nekik dedikált, Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kései dalciklusát adják elő, az est fénypontja pedig a várva várt, 1965-ös keltezésű, döbbenetes hatású Requiem lesz, amely születése pillanatától kezdve önálló életre kelt a koncerttermeken kívül is: a szférák zenéjét idéző, modern kori gyászmise részleteit többek között Stanley Kubrick is felhasználta 2001: Űrodüsszeia című filmjében.
A hiánypótló sorozatot még a szerző életében indította útjára a Művészetek Palotája és a komponista életművének méltó előadója, Rácz Zoltán, valamint az általa vezetett UMZE Kamaraegyüttes. A feladat számtalan kihívást rejtett, hiszen a Ligeti-alkotások jelentős része nagyzenekari mű, mégpedig olyan, amely különleges összeállítású apparátust igényel, ilyesmire pedig csak kevés együttes vállalkozik. A 2006 óta megvalósult nyolc koncerten többek között olyan kiemelkedő teljesítménynek lehettünk fültanúi a Bartók Béla Hangversenyteremben, mint a Grand macabre, Ligeti abszurd operájának a Neue Oper Wiennel közös rendezésben megvalósult, félig szcenírozott előadása.
Idén, a kilencedik - és egyben sorozatzáró - alkalom nemcsak azért különleges, mert ez az utolsó, hanem azért is, mert a végtelenül színes Ligeti-oeuvre igen széles spektrumát próbálja egy koncertbe sűríteni: lesz kürtverseny, dalciklus, szóló zongorára írott etűdök, és a rendhagyó zenekari összeállítást, a kórustól pedig rendkívül alapos felkészülést igénylő Requiem. Az 1965-ben Stockholmban nagy sikerrel bemutatott gyászmise szokatlanul próbaigényes mű, emiatt ritkán hallható koncerteken, sőt, egyes vélekedések szerint ez az egyik legnehezebb feladat, amellyel előadóegyüttes találkozhat. A Kyrie tétel kórusának helyenként húsz szólamra bomló imája, a Dies irae Bosch-festményeket megelevenítő pokolvíziója ma is drámai hatásúvá teszi az egy híján fél évszázada, a Svéd Rádió felkérésére komponált gyászmisét.
A Requiem ősbemutatójára elkészített forgatókönyv nem nyerte el Ligeti tetszését, így ő maga írt a zenéhez szcenáriót; ebben leginkább Eugène Ionesco drámaíró abszurd színházi művészete tükröződött vissza - hasonlóan a Grand macabre című operájához. (A forgatókönyvről később lemondott, így az eredetileg zenés színpadi alkotást manapság tisztán koncertdarabként adják elő.) A mű összetettségét jól jellemzi, hogy Ligetit az ősbemutató próbái során kétségbeesett levélben kérte a karvezető, hogy tisztelje meg jelenlétével a próbákat, mert a kórus képtelen betanulni a rendkívül komplex művet. Az alkotást végül óriási sikerrel mutatták be: elnyerte a Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság (ISCM) első díját, Ligeti pedig megszilárdította nemzetközi hírnevét. Britten és Stravinsky gyászmiséi mellett Ligeti Requiemje a 20. század legdöbbenetesebb hatású művei közé tartozik, azonban a darab természetfeletti hangzása mögött - sok más Ligeti-műhöz hasonlóan - a humánum áll. A szerző Várnai Péter interjúkötetében így vallott erről: „Ott van benne saját félelmem, reális élményeim, egy csomó gyerekkori félelemfantázia, de ugyanakkor mindennek feloldása is. Hogy tényleg ne kelljen félni."
A Hamburgi koncert néven ismert kürtverseny Ligeti utolsó műveinek egyike 1996-ból; különlegessége, hogy a szólista mellett a zenekarban négy - billentyű nélküli, a barokk korszakban elterjedt - natúrkürt foglal helyet, és soha nem hallott hangzásokat hoz létre. A Zongoraetűdök harmadik, szintén az életmű utolsó szakaszában keletkezett kötete négy tételt foglal magába. Ligetire jellemzően ezek a kompozíciók is precízen megszerkesztettek, belső szerkezetük tökéletesen kimunkált - a szerző ezáltal ma is „kontroll alatt tartja" darabjai előadását.
A Síppal, dobbal, nádihegedűvel dalciklus a Ligeti-életmű legkésőbbi publikált kompozíciója, és különleges módon az érett Ligeti-stílus azon ritka műveinek egyike, amelybe az erdélyi származású zeneszerző szülőföldjének népzenéjét is belekomponálta. Ligeti György és az Amadinda ütőegyüttes barátsága a kilencvenes évek elején mélyült el. Az idős szerző érdeklődéssel fordult a zenekar felé, és ez a figyelem a számukra és Károlyi Katalin énekesnő számára írt műben öltött testet. „Ligeti szinte álruhában járt Budapesten, amikor készültünk a Síppal, dobbal... bemutatójára. Az együtt töltött négy nap alatt nagyon sok minden alakult a darabban. Elfogadta a javaslatainkat, és ma már ezek szerepelnek a partitúrában" - emlékezett vissza egy interjúban a mű első előadására Rácz Zoltán, az együttes vezetője.
A koncerten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekara és Kamaraegyüttese játszanak, a zongoraetűdöket a kiugróan tehetséges fiatal művész, a 2010-es Manchesteri Nemzetközi Zongoraverseny második helyezettje, Fejérvári Zoltán szólaltatja meg, karmesterként pedig a 20. századi és a kortárs zene elhivatott előadójaként ismert Rácz Zoltán áll pódiumra.
hírlevél
