Elég volt egy pillantást vetni a hamburgi Laeiszhalle november 29-i koncertjének műsorára, hogy az ember szinte azonnal érezni kezdje a romantikus zene áradását. Dvořák és Brahms muzsikája a zsigerekre ható, érzéki élményt ígért. A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara és Daniel Harding munkakapcsolata hosszú időre nyúlik vissza, a csodagyerekként induló angol karmester neves elődök után 2007-ben lett az együttes művészeti vezetője. Ez alapján a zene lényegét feltáró, értő interpretációt várhattunk tőlük. Abban, hogy ennél is több történt, mind a konkrét műsorválasztásnak, mind pedig a közreműködők speciális adottságainak szerepe volt.

Az első rész Dvořák Othello-koncertnyitányával kezdődött. Ez a mű nem túl gyakran szerepel műsoron, habár mindaz a szépség megtalálható benne, amit a zeneszerző alkotásaiban szeretünk, lírai bevezetőtől jut el a végletes szenvedélyek világába. Nem először állapíthattuk meg – gondolva itt a dirigens hazai, elsősorban Brahms és Mahler műveire összpontosító koncertjeire is –, hogy a Hardinggal dolgozó zenekarok milyen ragyogóan fényes és gazdag vonóshangzást produkálnak. A közfelfogás hajlamos a karmesterekről azt feltételezni, hogy elsősorban a saját, eredeti hangszerükre és annak csoportjára fordítanak különös figyelmet, a fiatalabb korában trombitán játszó Harding újabb cáfolata ennek a vélekedésnek. Miközben a pompás karaktereket és a rendkívül egységes zenekari hangzást csodáltam, azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka ezeknek a tökéletesen felépített zenei folyamatoknak. Még aki alaposabban is odafigyel a karmester mozdulataira, az sem tudja megfejteni a titkot, mert bár

Bizonyára vannak a zenének olyan tartományai, amelyek racionálisan nem érthetőek meg, annyira sok tényezőből épülnek fel. Csak hasonlattal lehet leírni a vonóskar egyik crescendójának gyönyörűségét is: a darab közepe tájékán nem csupán egy erőteljes fokozást hajtottak végre, közben a dallam mint egy virág bomlott ki.

Christian Gerhaher, a kiváló német bariton elsősorban nem hatásos megoldásairól ismert, ő inkább az a miniatúrakészítő-típus, akinek mikroszkóppal kell vizsgálni a produkcióját. Dvořák Bibliai dalai a koncertrepertoárnak szintén nem túl gyakori darabjai, így nagy öröm, amikor ilyen alapos és mélyreható interpretációban szólalnak meg. A dalciklus zsoltárrészletek szövegére íródott, olyan ismert darabok is szerepelnek köztük, mint a 23. („ Az Úr az én pásztorom ”) és a 137. („ Bábel folyói mentén ültünk és sírtunk ”). A cseh nyelvű kompozíciók finom tónusokkal festik a zsoltárok jellemző érzelmi megnyilvánulásait, a hálát, az örömöt, a hitet vagy épp a fájdalmat.

Gerhaher rendkívül magabiztosan bánt a cseh nyelvvel, ami a dalok hitelességéhez nagyban hozzájárult. Bár baritonja elsősorban nem a szépségével, hanem kifejezőerején keresztül nyújtott élményt (helyenként kicsit talán még száraznak is hatott), a stílusismeret és a produkció élettel teliségét nem csorbító művészi tudatosság, amivel az énekes a dalokat előadta, így is kivételes értékű interpretációt eredményezett. Közben a zenekar és a karmester visszafogottan, figyelmesen működött együtt vele, ahol kellett, párbeszédbe léptek, ahol a zene úgy kívánta, a háttérbe vonulva kísérték.

Az első rész kevésbé ismert darabjai után a koncert második felében egy igazi sláger, Brahms 4. szimfóniája hangzott fel. Újra a zenekaré volt a főszerep, és a közönség megcsodálhatta, milyen hihetetlen összhangban szólalnak meg, tökéletesen felépített frázisokat megformálva. Az egységesség a produkció minden részletére kiterjedt, ezért ismét óriási elismerés illeti Daniel Hardingot, hiszen ilyen hangzást csak egy értő, külső fül alapján lehet beállítani.

Ez a végtelen precizitással, mégis kirobbanó energiával végigvitt, tudatos építkezés a szimfónia egészében megmaradt. Karaktertől, tempótól, hangszercsoporttól függetlenül is mindvégig gondosan kimunkált, pontosan kivitelezett, tisztán kirajzolódó zenei formák valósultak meg, mind a tűnődőbb hangvételű második, mind az energikus harmadik tételben.

Természetesen ne hagyjuk említés nélkül a zárótételt sem, aminek szaggatott felépítéséről talán azt gondolhatnánk, hogy kevésbé tud benne érvényesülni ez a folyamatosság, ám éppen az ilyen műveknél a legfontosabb a zenei áramlatok minél átláthatóbb közvetítése, hogy – amennyiben a darab nem arra törekszik – a szaggatottság ne váljon töredezettséggé.

Jelentős koncerthelyszíneken az ember nem is vár mást, mint hogy nagyszerű előadók nagyszerű interpretációjában hallja a klasszikus zenei repertoár legnagyobb vagy épp megismerésre méltó darabjait. Mikor ennél is több történik, és a produkció olyan elementáris erővel hat, hogy az ember a sejtjeiben érzi a muzsika lüktetését, akkor a koncert nem csupán az elvárásainknak felelt meg, hanem beírhatjuk a művészi élményeink aranykönyvébe.

Fejléckép: Daniel Harding és Christian Gerhaher koncertje a hamburgi Laeiszhalléban (fotó/forrás: Daniel Dittus / Elbphilharmonie)