Elég volt egy pillantást vetni a hamburgi Laeiszhalle november 29-i koncertjének műsorára, hogy az ember szinte azonnal érezni kezdje a romantikus zene áradását. Dvořák és Brahms muzsikája a zsigerekre ható, érzéki élményt ígért. A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara és Daniel Harding munkakapcsolata hosszú időre nyúlik vissza, a csodagyerekként induló angol karmester neves elődök után 2007-ben lett az együttes művészeti vezetője. Ez alapján a zene lényegét feltáró, értő interpretációt várhattunk tőlük. Abban, hogy ennél is több történt, mind a konkrét műsorválasztásnak, mind pedig a közreműködők speciális adottságainak szerepe volt.
Az első rész Dvořák Othello-koncertnyitányával kezdődött. Ez a mű nem túl gyakran szerepel műsoron, habár mindaz a szépség megtalálható benne, amit a zeneszerző alkotásaiban szeretünk, lírai bevezetőtől jut el a végletes szenvedélyek világába. Nem először állapíthattuk meg – gondolva itt a dirigens hazai, elsősorban Brahms és Mahler műveire összpontosító koncertjeire is –, hogy a Hardinggal dolgozó zenekarok milyen ragyogóan fényes és gazdag vonóshangzást produkálnak. A közfelfogás hajlamos a karmesterekről azt feltételezni, hogy elsősorban a saját, eredeti hangszerükre és annak csoportjára fordítanak különös figyelmet, a fiatalabb korában trombitán játszó Harding újabb cáfolata ennek a vélekedésnek. Miközben a pompás karaktereket és a rendkívül egységes zenekari hangzást csodáltam, azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka ezeknek a tökéletesen felépített zenei folyamatoknak. Még aki alaposabban is odafigyel a karmester mozdulataira, az sem tudja megfejteni a titkot, mert bár
Harding precízen, átláthatóan, tisztán vezényel, tehát rendelkezik mindazzal a mesterségbeli tudással, ami a hatékony munkához szükséges, pusztán a vezénylés technikai részéből nem derül ki, miben áll művészetének rendkívülisége.
Bizonyára vannak a zenének olyan tartományai, amelyek racionálisan nem érthetőek meg, annyira sok tényezőből épülnek fel. Csak hasonlattal lehet leírni a vonóskar egyik crescendójának gyönyörűségét is: a darab közepe tájékán nem csupán egy erőteljes fokozást hajtottak végre, közben a dallam mint egy virág bomlott ki.

Daniel Harding és Christian Gerhaher koncertje a hamburgi Laeiszhalléban (Fotó/Forrás: Daniel Dittus / Elbphilharmonie)
A zene óvatosan egyensúlyoz a közösségi és a személyes érzések között, miközben a zsoltárok egyértelműen mások nevében szólalnak meg, a dalok olyan érzékeny árnyalatokat vonultatnak fel, amelyek csak az egyénnek lehetnek sajátjai.
Gerhaher rendkívül magabiztosan bánt a cseh nyelvvel, ami a dalok hitelességéhez nagyban hozzájárult. Bár baritonja elsősorban nem a szépségével, hanem kifejezőerején keresztül nyújtott élményt (helyenként kicsit talán még száraznak is hatott), a stílusismeret és a produkció élettel teliségét nem csorbító művészi tudatosság, amivel az énekes a dalokat előadta, így is kivételes értékű interpretációt eredményezett. Közben a zenekar és a karmester visszafogottan, figyelmesen működött együtt vele, ahol kellett, párbeszédbe léptek, ahol a zene úgy kívánta, a háttérbe vonulva kísérték.

Daniel Harding és Christian Gerhaher koncertje a hamburgi Laeiszhalléban (Fotó/Forrás: Daniel Dittus / Elbphilharmonie)
Az első rész kevésbé ismert darabjai után a koncert második felében egy igazi sláger, Brahms 4. szimfóniája hangzott fel. Újra a zenekaré volt a főszerep, és a közönség megcsodálhatta, milyen hihetetlen összhangban szólalnak meg, tökéletesen felépített frázisokat megformálva. Az egységesség a produkció minden részletére kiterjedt, ezért ismét óriási elismerés illeti Daniel Hardingot, hiszen ilyen hangzást csak egy értő, külső fül alapján lehet beállítani.
Az első tétel végi hatalmas fokozást követő, az utolsó pillanatban visszafogott, lekerekített lezárás olyan hátborzongató hatást keltett, hogy az egyébként roppant fegyelmezett német közönség egy tagjából önkéntelen sóhaj szakadt ki.
Ez a végtelen precizitással, mégis kirobbanó energiával végigvitt, tudatos építkezés a szimfónia egészében megmaradt. Karaktertől, tempótól, hangszercsoporttól függetlenül is mindvégig gondosan kimunkált, pontosan kivitelezett, tisztán kirajzolódó zenei formák valósultak meg, mind a tűnődőbb hangvételű második, mind az energikus harmadik tételben.
Éppen azért volt olyan nagyszerű a koncert, mert minden és mindenki a helyén volt, a zenészek mintha egyetlen testet alkottak volna.
Természetesen ne hagyjuk említés nélkül a zárótételt sem, aminek szaggatott felépítéséről talán azt gondolhatnánk, hogy kevésbé tud benne érvényesülni ez a folyamatosság, ám éppen az ilyen műveknél a legfontosabb a zenei áramlatok minél átláthatóbb közvetítése, hogy – amennyiben a darab nem arra törekszik – a szaggatottság ne váljon töredezettséggé.
Jelentős koncerthelyszíneken az ember nem is vár mást, mint hogy nagyszerű előadók nagyszerű interpretációjában hallja a klasszikus zenei repertoár legnagyobb vagy épp megismerésre méltó darabjait. Mikor ennél is több történik, és a produkció olyan elementáris erővel hat, hogy az ember a sejtjeiben érzi a muzsika lüktetését, akkor a koncert nem csupán az elvárásainknak felelt meg, hanem beírhatjuk a művészi élményeink aranykönyvébe.
Fejléckép: Daniel Harding és Christian Gerhaher koncertje a hamburgi Laeiszhalléban (fotó/forrás: Daniel Dittus / Elbphilharmonie)