Kiszin vállalkozását emiatt akár kockázatosnak is nevezhetnénk, hiszen rajongói egy részének általános elvárásaival dacolván, a védjegyének számító nagy 19. századi mesterek (pl. Liszt, Chopin, Csajkovszkij, Schumann) helyett ezúttal egy olyan komponistára fókuszált, akinek nemzetközi megítélése ugyan nagymértékben változott az utóbbi évtizedekben, nálunk ugyanakkor továbbra is az egyik legellentmondásosabb komponistának számít, aki mai napig nem találta meg a helyét a kánonban. Hogy mégsem teszünk így, mégsem gondoljuk a zongorista és menedzsmentje döntését merésznek, annak több magyarázata is van. Egyfelől Kiszin van olyan jól csengő név, hogy a megszólaltatott daraboktól függetlenül mindig zsúfolt házak előtt játsszon, s ezért minden olyan műnek (és szerzőnek) jó szolgálatot tesz az ismertség és népszerűség szempontjából, amit (és akit) felvesz - az amúgy káprázatosan gazdag - repertoárjába. Másfelől ne feledjük, hogy akárcsak a moszkvai születésű szupersztár 2010-es budapesti fellépése, a Jakobi Koncert A zongora elnevezésű, népszerű sorozatának keretein belül megvalósuló mostani est is egy nagy világkörüli turné egyik állomása csupán, s mint ilyen, jobban tükrözi a komolyzene jelenlegi legnagyobb piacainak (pl. Japán, Egyesült Államok, Nyugat-Európa) trendjeit, amibe ezek szerint Szkrjabin zongoraművei minden további nélkül beleférnek.

De melyik művei? Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy lemezein és koncertjein a zongorista szinte kizárólag csak Szkrjabin első, a zenetörténeti múlthoz (s azon belül is elsősorban a romantika érett és kései szakaszához) leginkább kötődő, úgynevezett „konzervatóriumi" alkotói korszakából merít, leginkább azok meggyőződését erősítvén ezzel, akik a csaknem száz esztendeje (1915-ben) halott honfitársában a tradíción túllépni végső soron nem képes, tehetségét zavaros filozófiai koncepciókra fecsérlő későromantikust látnak csupán. Nézzük csak végig a budapesti fellépésen felcsendülő Szkrjabin-műveket: még az időben legkésőbbi, a ráadások egyikeként eljátszott op. 42-es etűdsorozat ötödik tétele is 1903-ban keletkezett. Ráadásul ez utóbbi miniatűr, bár az opus-szám már azt sejteti, hogy az a Negyedik szonátával (1903) kezdődő, a merészebb kísérletezés kezdetét jelentő második alkotói periódusból való, karakterét, harmóniakezelését tekintve szintén inkább a korábbi művekkel rokon.

Ezzel együtt sincs okunk azt feltételezni, hogy Kiszin ne ismerné és játszaná elsőrangúan a zeneszerző életének utolsó tíz esztendejében született, nem egy esetben a tonális zenei nyelv végső határaiig merészkedő, többek által a schönbergi dodekafónia előképének tekintett műveket, amelyek nemcsak az elemzőtől, de az előadótól és a befogadótól is merőben új hozzáállást igényelnek. Ő azonban, aki Chopin és Liszt, tehát a fiatal Szkrjabin verbálisan ugyan megtagadott, a kottapapírról ugyanakkor „leradírozhatatlan" példaképeinek kivételes ismerője, otthonosabban mozog az első etűdök és szonáták világában - de minden bizonnyal a nagyközönség igényeit és elvárásait is jól ismeri.

Koncertjével így Szkrjabint olyan, a klasszikus repertoárba zavartalanul illeszkedő, elsőrangú posztromantikus komponistaként volt képes láttatni, akinek földöntúli előadói képességeket igénylő darabjai egyszerre mélységesen felkavaróak, erőteljesek és virtuózak. Kiszin játéka nemcsak technikailag volt tökéletes, de az egyes opuszok felépítése, minden apró részletre kiterjedő átgondoltsága is élményszámba ment.

Pedig a műsor első felében, amikor Schubert D 850-es D-dúr szonátáját játszotta, még sokan gondolhatták úgy, hogy az oroszok évente több száz koncertet adó büszkesége mielőbb túl akar lenni a fellépésen, s gondolatai néha máshol kalandoznak. A második rész elején már csak emiatt is szerencsés volt az op. 8-as etűdökhöz képest végleges formáját csak jó három évvel később elnyerő, az előadótól rendkívüli koncentrációt megkövetelő Második zongoraszonátával kezdenie - túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a két tételes műből a létező legtöbbet sikerült kihoznia, s a darab illetve a saját képességeinek legtöbb erényét megmutatnia. Különösen szépre sikeredett az első tétel melléktémájának kibontakoztatása, illetve a gyors második tétel ben marcato feliratú részeinek megformálása. A két szakaszt a Szkrjabin munkásságának egészére jellemző tulajdonságok rokonítják egymással: szélsőséges dinamikai kilengések, a zenei faktúra átalakítására tett kísérletek (a balkéz mind erőteljesebb használata, a kíséret, a töltelék szólamok és dallam közötti határok mind erőteljesebb elmosása), valamint az improvizációra és spontaneitásra hajazó, a hagyományos időviszonyokat elbizonytalanító komplex ritmikai képletek alkalmazása. A művek e tulajdonságait Kiszin minden különösebb megerőltetés nélkül, végtelen higgadtsággal csalta elő hangszeréből. Hírnevéhez méltó alakítása az op.8-as sorozat két utolsó etűdjénél ért fel a csúcsra - a három ráadás inkább már levezetés, mint további fokozás volt számára.

A remek érzékkel kiválasztott darabok és hibátlan előadásuk Szkrjabin kétes hazai megítélését is javíthatják, egyszersmind rámutathatnak arra is, hogy kis odafigyeléssel sokan találhatnak kedvükre valót az orosz zene e különcének szűkös, ám annál színesebb életművében. Kell-e ennél jobb ajánlólevél ehhez Kiszin interpretációinál?