Tizenhét évvel ezelőtt a Kaposfest merész vállalkozásnak számított. Ma már intézmény. Mit a legnehezebb megőrizni: a hagyományt vagy a kíváncsiságot?
Azt hiszem, a kíváncsiságot. A hagyomány önmagában nem cél, hanem következmény. Ha egy fesztivál évről évre képes kíváncsi maradni a művészekre és a közönségére, akkor idővel hagyományt is teremt. Ha csak a múlt sikereit próbáljuk megismételni, nagyon könnyen múzeummá válhatunk.
A Kaposfest számomra mindig egy találkozási pont volt: különböző generációk, nemzetek, gondolkodásmódok és zenei világok találkozása.
Ez csak akkor működik, ha nyitottak maradunk az új ötletekre és az új emberekre.
Ugyanakkor vannak értékek, amelyekhez következetesen ragaszkodunk. Ilyen a művészi minőség, az emberi közelség és az a családias légkör, amelyet a művészek és a közönség is évről évre emleget. Nem az a célunk, hogy minden évben nagyobbat csináljunk, hanem hogy minden évben hitelesek maradjunk. A közönség nagyon gyorsan megérzi, ha valami csak ismétli önmagát – és ugyanilyen gyorsan azt is, ha valódi kíváncsiságból születik meg.
Hornyák Balázs (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Egy fesztivál műsorának összeállításakor mi dönt végül: a művek, a művészek vagy az emberi kapcsolatok?
Ha egyetlen szót kellene mondanom, akkor az a bizalom lenne. Mert a művek, a művészek és az emberi kapcsolatok valójában nem különálló dolgok. Egy kamarazenei fesztivál attól lesz igazán élő, hogy olyan embereket ültetünk egy színpadra, akik inspirálják egymást.
Természetesen vannak művek, amelyeket régóta szeretnénk műsorra tűzni, és vannak művészek, akikkel régóta szeretnénk együtt dolgozni.
De a legizgalmasabb mindig az a pillanat, amikor elkezdjük összerakni a »kirakóst«: ki kivel játszana szívesen, milyen személyiségek találkoznak jól,
hol születhet valami egyszeri és megismételhetetlen.
A kamarazene nagyon érzékeny műfaj. Nem elég, hogy valaki kiváló hangszeres művész legyen; tudnia kell figyelni, alkalmazkodni, inspirálni a másikat. Ezért a program összeállításakor sokszor az emberi kémiára legalább akkora figyelmet fordítunk, mint magukra a művekre.
A közönség a koncerteket látja, Ön viszont egész évben építi a fesztivált. Volt olyan pillanat az idei szervezés során, amikor azt gondolta: „na, ezt már biztosan nem tudjuk megoldani”?
Igen, volt. Az elmúlt években talán a legnagyobb kihívást a kiszámíthatóság hiánya jelentette. Egy ilyen fesztivált hosszú hónapokra, sokszor évekre előre tervezünk, miközben a körülmények folyamatosan változnak.
Ennek ellenére soha nem merült fel bennünk, hogy engedjünk a művészi színvonalból. Inkább több munkát vállaltunk, új partnereket kerestünk, és sokszor kreatív megoldásokkal hidaltuk át a nehézségeket.
A közönség ebből remélhetőleg semmit nem vesz észre – és talán ez a legnagyobb sikerünk. A színpadon végül csak a zene marad. A háttérben zajló küzdelmeknek nem szabad elvenniük az élményből.
A kaposvári Szivárvány Kultúrpalota, a fesztivál helyszíne (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Sok neves külföldi művésszel dolgoznak együtt a fesztivál során. Önök szerint mi az, ami igazán megfogja őket a Kaposfestben?
Azt tapasztalom, hogy a legtöbben nem előzetes elképzelésekkel érkeznek, hanem nyitottan. És nagyon hamar ráéreznek arra a légkörre, ami a fesztiválunk sajátja.
A művészeknek van idejük próbálni, beszélgetni, együtt gondolkodni.
Ez talán magától értetődőnek hangzik, pedig egyáltalán nem az. Egyre ritkább, hogy egy fesztivál valódi alkotóműhely is legyen, ne csak egymást követő koncertek sorozata. Gyakran előfordul, hogy egy művész a fesztivál végén azt mondja: „Szeretnék visszajönni.” Számomra ez mindig nagyobb elismerés, mint bármilyen hivatalos méltatás.
A másik dolog, amit szinte mindenki megemlít, a közönség. A kaposvári közönség rendkívül figyelmes és kíváncsi. Érződik, hogy nem pusztán egy koncertre ülnek be, hanem valóban érdeklődnek a zene és az előadók iránt. Egy művész számára ez óriási inspiráció.
Koncert a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Ha csak egyetlen koncertet vagy programot emelhetne ki az idei fesztiválból, amely talán még a törzsközönséget is meglepi, melyik lenne – és miért?
Az igazság az, hogy engem mindig azok a koncertek izgatnak a legjobban, amelyek egy kis bizonytalanságot is hordoznak. Ez furcsán hangozhat egy fesztiváligazgatótól, de a kamarazenében éppen ezt szeretem.
A legnagyobb élmények sokszor nem a legtöbbet próbált produkciókból születnek, hanem abból, amikor néhány kivételes muzsikus először ül le együtt játszani,
és egyszer csak megszületik valami, amire egyikük sem számított.
A Kaposfest számomra nem kész produkciók bemutatóhelye, hanem egy alkotóműhely. A közönség nemcsak a végeredményt hallja, hanem részese lehet annak a különleges folyamatnak is, amelyből a zene megszületik. Szerintem ez az, ami miatt évről évre érdemes visszatérni.
Mit szeretne, mit vigyen haza magával a közönség Kaposvárról?
Nem azt, hogy hány neves művészt látott, vagy hány koncerten vett részt. Azt szeretném, ha a közönség nemcsak zenei élményekkel térne haza, hanem azzal az érzéssel, hogy néhány napra sikerült kiszakadnia a hétköznapokból. Hogy volt ideje figyelni, elmélyülni, találkozni másokkal és talán egy kicsit önmagával is. Ha ezt sikerül megteremtenünk, akkor a Kaposfest már többet adott néhány kiváló koncertnél.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Hornyák Balázs (fotó/forrás: Gordon Eszter / Kaposfest)
hírlevél
