Klasszikus

Hosszú út, együtt

2002.10.17. 00:00
Ajánlom
Úgy kezdődött, hogy Kocsis Zoltán vezényelni kezdett, és mi, a bölcs közönség azt mondtuk: nem baj. Valamikor mindenkit utolér ez a mánia, nem elég, ha hangja van vagy ragyogóan játszik egy hangszeren, ki akar állni a zenekar elé pálcával hadonászni.

Régi idők maradványa, amikor még a karmester volt a zenei élet császára. Vezényel Barenboim, Ashkenazy, Domingo, sőt legújabban Itzhak Perlman is lemezre dirigálta a Csajkovszkij-hegedűversenyt. Ennyivel tartozunk nekik, nemcsak azért, mert annyiszor csodáltuk a játékukat, hanem, mert hittünk, hiszünk muzsikusságukban is, hogy nem fürge ujjaikat vagy szép hangjukat csodáljuk, hanem zenei kifejezőkészségüket, tudásukat, formálásukat, a hangokkal való közlés tudományát.

Aztán láttuk, hogyan fordult Kocsis Zoltánnál komolyra a dolog. Először csak azt lehetett észrevenni, hogy ha nem is szép ez a vezénylés, azért hasznos, a zenészeknek ennyi is elég, és a megszólaló muzsika egyre izgalmasabb. Aztán jött a dolgok akkori állása szerinti nagy dobás, merész húzás (megint valami, aminek a hátteréről alig lehet tudni valamit), és Kocsis lett a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója. A közimádatnak örvendő és rendkívül látványosan vezénylő Kobajasi után valaki, akit még mindig nem fogadott el karmesternek a szélesebb közönség, és ezen az alapon persze az érintettek azonnal támadni is kezdtek. Ezen is túljutottunk, mert a Nemzeti Filharmonikus Zenekar rövid idő alatt hihetetlen javulást mutatott, olyan mérvűt és színvonalút, amire nem lehetett azt mondani, hogy „ennyi pénzből könnyű”, mert egyszerűen nem pénzkérdés. De titokban még mindig azt mondogattuk, hogy nem lesz baj? Érdemes ennyi erőt, energiát áldozni a zenekarra, amikor ott áll a sarokban a zongora? Nem veszítünk túl sokat? Jut Kocsisnak elég ideje a gyakorlásra, hiszen ő mégiscsak vezénylő zongorista, nem pedig zongorázó karmester?

A gát biztosan mindenkinél máskor szakad át, nekem most szerdán, a Zeneakadémián. Most vált nekem is meggyőződésemmé, hogy az a munka, amelyet Kocsis Zoltán karmesterként a Filharmonikusok élén végez, legalábbis egyenrangú zongoraművészi munkásságával. Még most is szinte hallom, hogy „na, azért ez túlzás”, de hát maga a koncert nekem elég meggyőző bizonyíték volt. Pedig eredetileg nem erre volt kitalálva a műsor, Kocsis zongorázott is, Beethoven G-dúr koncertjét vezényelte a klaviatúra mellől, és a programnak megvolt az a diszkrét bája, hogy ez a mű volt az ő számára az indulás, a megnyert Beethoven-verseny, az első – a forgalomból már régen visszavett – lemez, úgyhogy a bemelegítőnek játszott István király-nyitány után rögtön két tanulság is kínálkozott. Mindkettő túlságosan is kézenfekvő: az egyik, hogy mennyit változott Kocsis felfogása a műről harminckét év után, a másik, hogy azért Kocsis még mindig akkor a leginkább kommunikatív, amikor a hangszer mellett van.

Mindez persze sokkal bonyolultabb, egyrészt azért, mert a Beethoven-mű szélső tételei technikailag egyáltalán nem voltak makulátlanok, ugyanakkor annyira idegesen, villódzóan, újszerűen, hogy ne mondjam: XXI. századian szólt az egész, hogy az ember újra hinni kezdett egy furcsa ideálhalmazban, amit nevezhetünk úgy is, hogy a klasszikus zene értelme vagy az előadóművész hivatása, vagy Beethoven halhatatlansága. De a két izgatott gyorstétel között a lehető leghagyományosabb lassú szólalt meg, a komoran játszó vonósok felett az esdeklő zongoraszóló, Orfeusz az alvilágban. Az ember szíve erre is megmelegszik, hogy nincs görcs, nem kell folyton újat mondani, a jónál nem kell jobb, az előadói hagyományok sem feltétlenül elvetendőek.

Ilyen pillanatban gondolkodik el az ember, hogy maradjon-e a második részre. Nem azért, mert rossz, hanem mert jó a koncert, és talán nem marad meg ez a színvonal, mert hallotta Kocsist zongorázni – úgyis ez volt a fő attrakció, töprengeni pedig egy nyitány és egy zongoraverseny elegendő. Minek menjünk bele Mozartba, a Szabadkőműves gyászzenébe, ami, ha jól értem, nemcsak saját jogán került a koncertprogramba, hanem a bérletsorozat névadója, Otto Klemperer előtti tisztelgésként is. Utána pedig az Esz-dúr szimfónia, a nagy Mozart-szimfóniák között is az egyik legnagyobb. Kell ez? Amikor Beethovenen is jó lenne gondolkodni, hogy érdemes lenne rögzíteni ezeket a versenyműveket így, most, hogy újra mondanak valamit, meg azon, hogy az értők által lenézett István király-nyitány is milyen messzire visz, a melléktémájából lesz az Örömóda, a főtémájából pedig a Jesus Christ Superstar címadó dala.

Szerencsémre maradtam. Az Esz-dúr szimfónia ugyanis a Beethoven-művek után egészen másféle élményt jelent, azt, amikor a hallgató úgy érzi, nem az interpretációt hallgatja, hanem magát a művet. Kicsit persze ez túlzás, mert az azért feltűnt, hogy milyen jó a vonóskar, különösen a hegedűk, mennyire takkra (vagy tikkre?) együtt vannak, közben úgy sikálnak a vonók, hogy szinte meggyullad a hangszer, hogy a zenekar végre erősnek látszó alapokra került. De ez tényleg mellékesnek látszik ahhoz képest, hogy Mozart, négy tétel, kiegyensúlyozottan, tisztán, pontosan, korszerűen, de mégis a hagyományba ágazottan, telt, modern szimfonikus hangzással, de faütőkkel vert üstdobbal. Meg azzal a könnyebbséggel, hogy mostantól soha, de soha nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon Kocsis Zoltán jó karmester-e.

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Száz ólomkatonát cserélt egy vetítőgépre és az egész élete megváltozott

70 film, öt feleség, kilenc gyerek. A 100 éve született Ingmar Bergman titkát próbálják megfejteni hozzátartozók, munkatársak, kutatók, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó a legendás svédről készült dokumentumfilmben.
Vizuál

Kiállítják Freud titkos gyűrűit

Az osztrák neurológus és pszichiáter a megajándékozotthoz kötődő mitológiai alakot vésetett az ékszerbe, amelyet csak a kiválasztottaknak ajándékozott.
Zenés színház

Dolhai Attila: „Egészséges versengés van bennünk”

Hagyomány és újítás jegyében rendezik meg hatodik alkalommal a nagy sikerű Palotakoncerteket a budai Vár gyönyörű díszletében. Bemutatjuk a húsz szólistát: elsőként az Operettszínház jól ismert és szeretett bonvivánját, Dolhai Attilát kérdeztük.
Könyv

Depressziós? Olvasson krimit!

Természetesen senkit nem arra buzdítunk, hogy a szakember segítsége vagy esetleg a gyógyszeres kezelés helyett essen neki az Agatha Christie-összesnek, mert mire a végére ér, kutya baj. Annyit azonban kutatások nélkül is állíthatunk, hogy egy jó könyv fel tudja dobni az ember napját.
Klasszikus

Mozart zenéje enyhíti az epilepszia tüneteit

Egy friss kutatás szerint öt perc Mozart-muzsika is hozzájárulhat a betegek jobb közérzetéhez. Mindez azért is fontos, mert nem mindenkinek segítenek a drága gyógyszerek.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus hír

Gödöllőn megfér egymás mellett Bach és Django Reinhardt

Klasszikus műveket és crossover produkciókat is bemutat a Barokk Randevú elnevezésű zenei fesztivál augusztus 10-én és 12-én a Gödöllői Királyi Kastélyban.
Klasszikus Beatrice Rana

Piknik Beethovennel a kastélyparkban, a zene szárnyán Párizsba és Londonba

Július 21-én szombaton este és július 22-én vasárnap délelőtt újra piknikkoncertek a kismartoni Esterházy-kastély parkjában.
Klasszikus ajánló

Óbudai Nyár az Óbudai Társaskör kertjében

Az elmúlt évek hagyományait folytatva idén nyáron is várja közönségét az Óbudai Társaskör kertje, ahol július 4. és augusztus 5. között tizenhét estén át klasszikus és könnyűzenei koncertek, zenés színház, opera és színházi előadás közül válogathatnak az érdeklődők.
Klasszikus magazin

A minimalista zene már 1797-ben létezett

Ismerősen cseng Anton Reicha neve? Ugye, hogy nem. Épp ezért döntött úgy Ivan Ilić zongoraművész, hogy a videósorozatban mutatja be ennek a cseh-francia zeneszerzőnek az életét.
Klasszikus magazin

Mozart zenéje enyhíti az epilepszia tüneteit

Egy friss kutatás szerint öt perc Mozart-muzsika is hozzájárulhat a betegek jobb közérzetéhez. Mindez azért is fontos, mert nem mindenkinek segítenek a drága gyógyszerek.