A 20. század olyan sok kiváló, magyar karmestert emelt világhírre, hogyha a dirigensekre is vonatkoznának a piacvédelmi intézkedések, Magyarország már régóta exporttilalom alatt állna. Reiner Frigyes (1888-1963) Pittsburgh, majd Chicago szimfonikus zenekarait hozta világszínvonalra, s eközben a Metropolitanben is meghatározó karmester volt. Az 1897-es születésű Széll György Cleveland, a két évvel később született Ormándy Jenő pedig a Philadelphia Orchestra legendás zeneigazgatójaként írta fel magát a zenetörténet lapjaira. (És hogy mennyire más ritmusban forgatták azokat a lapokat: Széll huszonöt éven, Ormándy pedig negyvennégy (!) éven át vezette megszakítás nélkül ezeket az együtteseket.) A karmesterek termelési mutatója később sem esett vissza, elég csak Doráti Antal (1906) vagy Solti György (1912) nevét említeni. S a következő név már Fricsay Ferencé, 1914-ből.

Egy karmester pályájának életciklusa pontosan ellentétes a színpadon általa dirigált balett-táncoséval: míg az utóbbi negyvenéves korára jó eséllyel már csak koreográfusként alkothat maradandót, előbbi - kevés kivétellel - ekkor kezd igazán érett dirigenssé válni. Reiner és Széll a hetvenes éveikben, Ormándy, Doráti és Solti pedig nyolcvan felett hunytak el - valamennyien egy teljes, sikerekben és előadott opuszokban gazdag, jól dokumentált karmesteri életút végén. Fricsay viszont nem érte meg az ötvenet sem. A két évvel fiatalabb Soltival párhuzamba állítva lehet igazán megérteni, hogy ez mit jelent: ő Fricsay halálával egyidősen kapta az első olyan lehetőségét a Covent Gardenben, amellyel maradandót alkothatott. Ha Solti Fricsayval egyidősen tette volna le a pálcát, akkor a zenetörténet szegényebb lenne a Covent Garden élén töltött tizenegy és a chicagóiaknál töltött huszonkét esztendő produkcióival - azaz csaknem a teljes Solti-életművel. A hatvanas-hetvenes évek a lemezfelvételek és a nagy európai zenei fesztiválok kivirágzásának az időszaka: a gazdasági fellendülés, a technika fejlődése, a határok átjárhatósága és egy a klasszikus zenéhez a jelenlegihez képest nagyságrendekkel erősebben, a mindennapi rutin természetességével kötődő társadalom ideális közegnek bizonyult a háború utáni előadóművészek kiválóságai számára.

Fricsay Ferenc 1961-ben (Fotó/Forrás: Erich Auerbach / Getty Images Hungary)

A Fricsay-pálya megvalósult része éppen elég impresszív ahhoz, hogy joggal gondolhassuk: a század egyik legnagyobb karmestergéniuszának a pályája tört ketté éppen akkor, amikor a legnagyobb lendületet vehette volna. A Magyar Királyi Honvédség zeneigazgatója, Fricsay Richárd (1867-1945), aki csak 1925-ben magyarosította nevét a morva Frycay-ról, a kor elismert és igen aktív muzsikusa volt, több mint ezer rádióhangversenyt vezényelt, az utolsót egy 1944-es légitámadás miatt kellett félbeszakítani. Lengyel Bertával kötött második házasságából született Ferenc fiát már korán elcsábította a zene: tizenhat évesen átvette apja diákzenekarát, három évvel később, 1933-ban már a Szegedi Filharmonikusok és a helyi katonazenekar vezetőjévé nevezték ki. Tízéves ottléte alatt olyan művészek léptek fel a városban, mint Dobrowen, Mengelberg, Dohnányi, Thibaud, Cortot, Szigeti, Kleiber vagy Bartók. A sikeres szegedi éveknek német megszállás vetett véget.

"Már egy héttel az oroszok bejövetele után jelentkeztek barátaim, és három nap múlva sor kerülhetett az első hangversenyre, amelyet az egyik színházban tartottunk meg, mialatt tőlünk néhány száz méterre még folytak a harcok."

 A fegyverzaj elcsendesedtével Fricsay vezényelte az első pesti koncertet a háború után, majd az Opera vezető karmestere lett. A nemzetközi kiugrást - ahogy Bernsteinnél is - egy beugrás hozta el számára: Gottfried von Einem Danton halála című operájának ősbemutatóját az 1947-es Salzburgi Ünnepi Játékokra tűzték ki, Klemperer pedig Fricsayt kérte fel asszisztensének. Klemperer betegsége miatt viszont a nagy kihívást jelentő produkció feladata teljes egészében a magyar dirigensre hárult - az elsöprő sikert követően már a nagyvilág várja: 1948-tól négy éven át a berlini városi opera és a RIAS Szimfonikus Zenekar vezetője, utóbbit ebben az időben a nagy helyi riválissal, a Filharmonikusokkal egy szinten tartják számon. 1954-től Houstonba szerződött, dolgozott, számos amerikai városban dirigált, 1956-ban visszatért Európába, a müncheni Staatsoper élére - de ekkor már súlyosan beteg, 1958-ban valamennyi fellépését le kellett mondania. 1959-tól haláláig ismét szeretett zenekarához, az időközben Radio-Symphonie-Orchester Berlin névre átkeresztelt együtteshez szerződött. Amikor egészsége engedte, elképesztő intenzitással dolgozott: az 1961-es évbe belefért egy turné Menuhinnal, egy Idomeneo az Ünnepi Játékok nyitó előadásaként, a Luzerni Fesztiválon Kodály Szimfóniájának ősbemutatója, majd szeptemberben az újjáépített Deutsche Oper Berlin megnyitása Mozart Don Giovannijával.

Sohasem tudjuk meg, mi lett volna, ha Fricsay mégis felépült volna a betegségéből, elfogadhatta volna a Bécsi Filharmonikusok felkérését és még sok-sok évtizedig meghatározó alakja marad a zeneművészetnek - de sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy a hullócsillag volt a legfényesebb mind közül.

"Én csak felismertem, hogy tehetségemnek tartozom azzal, hogy a nagyobb lehetőséget nyújtó nagy világot választottam. Én ma már Svájcban vagyok »otthon«, de nem felejtem el, hogy honnan származom és nem felejtem anyanyelvemet sem.

Csak a félművelt emberek tulajdonsága »külföldit« játszani, ha elkerül hazájából, vagy »vad magyaroskodni«, ha nem ismeri Nyugatot...

Én jobban szerethetek egy kis részét a világnak, amit Hazámnak nevezek, mert ott születtem, vagy ott élek, de szeretni az egész világot kell, minden országot és minden embert, akit Isten alkotott."

(Fricsay Ferenc levele 1962-ből)