Az idén második alkalommal megrendezett Budapest Jazz Fesztivál vállalt feladatainak többségét teljesítette, melyek közül talán a legfontosabb, hogy ez a három nap tényleg a magyar dzsessz méltó ünnepe lett.
Többen, több alkalommal tettek már kísérletet arra, hogy a magyar fővárosban nemzetközi szintű dzsesszfesztivált hívjanak életre - a legnagyobb horderejű ilyen vállalkozás kétségkívül az 1997-es, Herbie Hancock alkalmi szupergroupjának fellépése köré szerveződött Budapest Jazz Days volt -, de aztán e kezdeményezések rendre megbuktak a hivatalnokok és a szponzorok érdektelenségén. Komolyabb mértékű támogatás nélkül viszont ez még nálunk, úgy látszik, nem megy, a mostani, a Mol Rt. által jelentősen megtámogatott Budapest Jazz Fesztivál közel 20 millió forintos költségvetéséből is legjobb esetben 3 milliót tesz ki a jegybevétel. Igaz, a jegyárakat a szervezők tudatosan alacsonyan tartották, a három produkcióra érvényes napijegyek mindössze 2500 forintba kerültek.
Talán ennek is köszönhető, hogy a kellemetlenül hűvösre fordult idő ellenére telt házas koncertekre feltűnően nagy számban látogattak el huszonévesek, jelezve, hogy körükben - vélhetően az elektronikus (tánc)zene egyes irányzatainak hatására - újra kezd népszerűvé válni a dzsessz. No és újfent bebizonyosodott, hogy a sok műanyag termék között ismét felértékelődött az élő zene szerepe és jelentősége. Ennél is fontosabb viszont, hogy a Budapest Jazz Fesztivál érezhetően megmozgatta a hazai dzsesszéletet, már a második évében annak legfontosabb fórumává vált. Ritkán látni annyi, egymás koncertjét figyelő, egymással beszélgető muzsikust, mint lehetett most ebben a három napban, és ez már önmagában komoly eredmény.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire tesz jót egy ilyen eseménynek, ha arra a koncepció szerint nem hívnak meg külföldi zenekarokat, csakis szólistákat. Miként az sem igazán szerencsés, hogy a fesztivál főszervezője egyben a hazai kortárs és dzsesszélet egyik legnagyobb kiadója, a Budapest Music Center, így sok esetben óhatatlanul is a náluk publikáló művészek felé billen a mérleg. De a produkciók színvonala általában mégiscsak őket igazolja.
A BMC vezetője, Gőz László amúgy évek óta következetesen igyekszik világsztárokat hazai dzsesszmuzsikusokkal összeereszteni, így hallható náluk közös lemezen például Archie Shepp és a Dresch Quartet, Charlie Mariano és a Balázs Elemér Group, Erik Truffaz és az Off Course, vagy Palle Mikkelborg és Juhász Gábor. De Gőznek ez a törekvése nemcsak lemezekre, hanem koncertekre is érvényes, így az idei Budapest Jazz Fesztiválon több érdekes nemzetközi találkozásnak lehettünk szem- és fültanúi.
Itt volt többek között a hard bop stílus egyik nagy túlélője, a 76 éves Johnny Griffin, aki csütörtökön a Budapest Jazz Orchestrával lépett fel; a főként ötvenes-hatvanas évekbeli avantgárd megmozdulásairól híres Kenny Wheeler, aki pénteken az Oláh Kálmán Trió vendégeként játszott; vagy napjaink egyik legnépszerűbb ütőhangszerese, Trilok Gurtu, aki szombat este Binder Károly és Borbély Mihály duójához csatlakozott. De több, kizárólag magyar muzsikusokat megmozgató projekt is volt, például mindjárt nyitányként a Kőszegi Percussion Workshop Orchestra, ahol értelemszerűen az idén hatvanéves Kőszegi Imre állt a középpontban, és erre az alkalomra még a szintén ütős, 28 éve Kolumbiában élő Dely István is hazalátogatott. Szombaton zárásként pedig a Dés Lászlóval kiálló Balázs Elemér Group játszott - többek között novemberben megjelenő új lemezéről.
A legelementárisabb koncertet mégsem a fentiek, hanem Dresch Mihály és csapata adta pénteken. A hazai dzsesszéletben szokatlanul stabil (hat éve változatlan) felállású és két évtizede töretlen szellemiségű kvartetthez ezen az estén Dresch jó barátja, a cimbalmos Lukács Miklós csatlakozott, és ők öten kliséktől és kompromisszumoktól mentes, a magyar népdalmotívumokat a legnemesebb dzsesszel ötvöző "egyenes" zenéjükkel valósággal sokkolták az ilyen élményre részben felkészületlen közönséget.
De nemcsak a nagysátort, hanem az avantgárdabb megmozdulásoknak otthont adó Kultiplexet is kinőtte az idén a fesztivál: a Grencsó Bio Kollektíva, a Szelevényi Ákossal kiegészült Dél-alföldi Szaxofonegyüttes és a La Campagnie Des Musique A Ouir koncertjein szinte egy tűt sem lehetett leejteni, annyian szorongtak. Arról nem is beszélve, hogy éjfél magasságában a Ráday utcai kávéházak és kocsmák ismét csak dzsesszel teltek el, és ami különösen örvendetes, hogy a fesztivál hivatalos öt kocsmahelyszíne mellett három továbbiban a tulajdonosok maguk hívtak és fizettek ezekre az estékre fiatal dzsesszcsapatokat.
hírlevél
