Már első hallásra egyértelmű, hogy elkötelezettségükről a Josquin Desprez-albumon is tanúságot tesznek. Kristálytiszta minden hangjuk, sőt, gyémánt tisztaságú! Áttetsző, fényes, ragyogó – és mégis határozott. Ez a magas fokú intonációs biztonság számukra annyira magától értetődő, hogy már semmilyen erőfeszítést nem kíván – számunkra viszont maga a csoda. Anyagtalan, kortalan, éteri jelenség.
Hogy a két CD-ből álló album mélyebb értékeit is felfedezzük, nem elég egyszer meghallgatnunk. Először az album koncepciója lesz kézzelfogható azáltal, hogy megjelennek az egyes darabok karakterkülönbségei. Aztán a hangszínek is egyre plasztikusabban szétválnak, majd lassan kirajzolódik minden egyes szólam önálló formálása. Ám mindez nem történik azonnal és magától. Ennél a fajta zenénél, főleg ha hiányzik a gyakorlat, komoly erőfeszítésre van szükség a hallgató részéről is. Hiszen apró kis eltérésekről van szó: a kiművelt hangok szárnyalása, a szép ívek, a harmóniakezelés jellegzetességei állandóak, a megismerés útja a mélyebb, megnevezhetetlenebb rétegeken vezet keresztül.
Természetesen segítségünkre vannak a tények: a szerző (fölöttébb sok kérdéssel tarkított) életrajza és a darabok műfaja. Josquin Desprez komponálási technikája hidat ver a középkor hagyományai és a reneszánsz újításai között. Kortársai a zene fejedelmének nevezték; mindent tudott, amit akkoriban a zeneszerzésről tudni lehetett. Munkásságában fontos szerepet kapott a chanson, a többszólamú, legtöbbször imitációs forma. A francia nyelvű szöveg sorvégei és -kezdetei – már Josquin mesterénél, Ockeghemnél is - egymásra csúsznak, ezáltal a forma folyamatosabbá válik. A kiadványon sok más nagyszerű darab mellett az ebben a műfajban keletkezett két legközismertebb is megtalálható: a Scaramella va alla guerra és az El grillo. Ha ma, itthon, élő koncerten szerepelnek ezek a művek, legtöbbször végletesebb hangzásélmény részesei leszünk; az előadók a darabok sziporkázó, csipkelődő jellegét emelik ki. A Hilliard felvétele sem nélkülözi a humort, csak – angolosabb. Az albumon szereplő chansonok közül nekem a Petite camusette (valahogy így lehetne fordítani: A kis fitos) című egyperces guruló gyöngyszem lett a szívem csücske.
Másik lényeges műfaj a motetta, amelyben Josquinnél az egyes sorok akár szólampárokban végigimitált szerkesztése mellett homofon szakaszokat is találunk. Egyik legismertebb példa erre az Ave Maria, amelynek homofon szakaszát minden zenetanuló jól ismeri az Ezer év kórusa című, újabban zöld borítójú kiadványból. Más kérdés, hogy egyes feltételezések szerint a mű nem is Josquin Desprez tollából származik. Akárhogy is legyen, a kiadvány nyitányaként meglepő és meggyőző ennek a népszerű részletnek a tempója: jóval lassabb a megszokottnál. Az első CD utolsó darabja a La déploration de la mort de Johannes Ockeghem című alkotás, amelyben Josquin mestere halálán kesereg.
Az album megkoronázása a Missa Hercules Dux Ferrariae. Ebben a műben csillogtatja meg a szerző tudása legjavát: a chanson- és motettaszerkesztés módszereit egyesítve szép rajzolatú dallamosság és a sokszínű polifónia jellemzi a darabot. Emellett Ercole d’Este ferrarai herceg latin nevének kezdőbetűiből vezérdallamot alkotva a cantus firmus misék hagyományát is folytatja. Noha mindhárom esetben Josquinről van szó, sokkal feltűnőbb a stiláris különbség az egyházi mise és a világi chansonok, mint egy komolyabb hangvételű chanson és egy motetta között. A misében hagyományőrzőbb a szerző, de ez természetesen a műfaji sajátosságokkal is magyarázható.
S ha mindezt átgondoltuk, hallgassuk meg a felvételt még egyszer! Aztán még egyszer, kétszer, számtalanszor, és egyre többet fog elárulni magáról! Egyre több rétegét engedi felfedezni, s ezáltal egyre közelebb kerül hozzánk. Ne sajnáljuk az elmélyüléshez nélkülözhetetlen időt és erőfeszítést – pótolhatatlan élményben lesz részünk!
(Josquin - The Hillard Ensemble, EMI, 7243 5 62346 2 8)
hírlevél
