Liszt Doborjánban született, a ma Raidingnak nevezett falucska ugyanis akkoriban magyar területnek számított. Szülei azonban németül beszéltek, ez volt a kis Franzi anyanyelve. Később inkább franciául társalgott, magyarul csak élete végén tanult meg annyit, hogy ha lassan beszéltek előtte, nagyjából értette, mit mondanak. De tudatosan magyarnak vallotta magát. A hazafiú érzelem éppen 1838 koratavaszán támadt fel benne, a pesti árvíz hírének hatására.

Thalberg soha nem nyilatkozott hasonló szellemben. Pedig édesanyját eredetileg Bideskuty Mária Júliának hívták, s magyar kisnemesi családból származott... Ez azonban hétpecsétes titoknak számított egészen 1871-ig, a nagy pianista haláláig. Thalberg ugyanis házasságon kívüli gyermekként jött a világra, s ilyesmit a 19. században titkolni illett. Születésekor (1812. január 8.) a Genf melletti Paquis falu anyakönyvébe Joseph von Thalberget jegyezték be apaként és Fortunée Steint-t anyaként. Mint utóbb kiderült az előbbi Franz Joseph von Dietrichstein báró nevét helyesítette (ő egy birtoka folytán Thalberg urának is mondhatta magát), az utóbbi pedig Mária Júliát, vagyis immáron Wetzler von Plankenstein bárónőt. Mindketten házasok voltak, kölcsönös válásról szó sem lehetett. Az persze már a kortársaknak is feltűnhetett, hogy Wetzler von Plankenstein bárónő milyen szeretettel gondoskodik a kisfiúról. Sigismond tízéves volt, amikor "pártfogója" Bécsbe vitte. (Nagyjából ekkor kezdte meg bécsi tanulmányait a csak pár hónappal idősebb Liszt is). Hogy kinél tanult, az némiképp homályos. Valószínű, hogy Czernynél (mint Liszt), mellette talán Hummelnél. Thalberg azonban utóbb tagadta ezt, s egy bécsi zenekari fagottistát (!) nevezett meg mestereként. (Meglehet, ezt csak viccnek szánta). Mindenesetre 1826-ban már Londonban élt és Ignaz Moschelestől vett órákat, aki hamarosan kijelentette, nem tudja tovább tanítani, mert a tizennégy éves gyerek mindent tud a zongorázásról, amit lehet.

Megkezdődött a koncertkarrier káprázatos sikerekkel. 1835-ben Thalberg már mint sztár érkezett Párizsba, ahol ismét kereszteződött útja Liszttel. Ebben az időben vitathatatlanul Párizs volt a zongoraművészet fővárosa. Két zongoragyár szponzorálta a művészeket, az Érard és a Pleyel. Hihetetlen tudású pianisták éltek itt hosszabb-rövidebb ideig. Kalkbrenner, Dreyschock, Hiller. Még Chopin is hátramaradt ebben a mezőnyben. (Komponistaként azonban annál inkább hódított). Alexander Dreyschock megtanulta a Forradalmi etűdöt úgy, hogy a meglehetősen nehéz balkézfutamokat végig oktávban játszotta. Friedrich Kalkbrenner gyöngyöző passzázsait Chopin is csodálta - szinte boldogság töltötte el, amikor egyszer tanúja lehetett annak, hogy példaképe melléütött.

Ám Liszt és Thalberg őket is felülmúlta. Párizs zenekedvelő nagypolgársága-arisztokráciája két pártra szakadt, de az efféle pártoskodásnak hagyománya volt a franciáknál: Gluck és Piccini hívei szinte ölre mentek az 1770-es évtized vége táján. Amennyire a dokumentumokból megállapítható, a Thalberg-pártiak voltak többségben, Lisztért viszont rajongtak az érzékenyebb hölgyek. 1837 márciusának utolsó napján végre sor került a nagy "párbajra": ugyanazon az estén mindketten a közönség elé léptek. A romantikus szellemű, apologétikus Liszt-irodalom utóbb, még a huszadik században is azt hirdette, Liszt győzött. Nem így történt. A csata döntetlenül zárult. Christine Belgiojoso hercegnő, az esemény fő szervezője találta fején a szöget, amikor igen diplomatikusan így fogalmazott: "Thalberg az első - Liszt az egyetlen."

Egy biztos: két felfogás csapott össze. Régi és új. Ma feltétlenül Lisztét érezzük "új"-nak, forradalminak. Akkor ez távolról sem tűnt egyértelműnek. A nagy tekintélyű Fétis professzor például pont fordítva gondolta. És depressziósabb pillanataiban maga Liszt is hajlott Thalberg képességeinek elismerésére. "Mellette második vagyok" - írta egy levelében - "na jó, másfeledik."

Technikai perfektségben Thalberget valószínűleg nem lehetett felülmúlni. Sok újítást vezetett be, váltott kézzel való kromatikus oktávjátékot hihetetlen sebességgel, illetve azt, hogy két virtuóz szólam közt a bal és jobbkéz hüvelykujjaival vezet középen egy dallamot, mintha három keze volna (Liszt mindkettőt eltanulta tőle). Ugyanakkor feltehetően kissé hidegen, elegáns objektivitással játszott ("ragyogó, de nem az én emberem" - jelentette ki például Chopin). A fiatal Liszt viszont hallatlan szenvedélyes és éppen ezért roppant hatásos lehetett.

Liszt 1847-ben lényegében abbahagyta a virtuóz pályát: inkább vezényelt, komponált. Thalberg is megpróbálkozott az alkotással, kevesebb sikerrel. Leghíresebb művei az ismert témákra írott fantáziák maradtak (egy operával alaposan megbukott). Az ötvenes évektől viszont olyan területeket hódított meg, amelyeket Liszt nem. Rióban, Buenos Airesben, majd az Egyesült Államokban koncertezett. Észak-amerikai turnéján akkoriban elképesztőnek számító összeget keresett: 150.000 dollárt (mai pénzben 3 milliónak felelne meg). Amerikai útja váratlanul szakadt meg. Utána utazott a felesége - egyes pletykák szerint féltékenységből. Valószínűbb azonban, hogy az örökség miatt. Meghalt ugyanis Franz Joseph von Dietrichstein, s elvileg Thalberget, mit egyetlen életben maradt gyermekét illette volna a vagyon nagy része. A bíróság azonban nem így döntött. A kisemmizett Thalberg (Zsigmond császár - ahogy Berlioz nevezete egy lelkes kritikájában) ezután néhány évig visszavonultan élt feleségével, Nápoly mellett. 1862-ben lépett fel ismét Párizsban, majd Brazíliába turnézott. Megöregedett, nem bírta tovább. Liszt tizenöt esztendővel élte túl. Örökre sajnálhatjuk, hogy Edison csak az 1870-es években találta fel a fonográfot.

Liszt-Thalberg zongorapárbaj

2011. február 25. 19:00

Művészetek Palotája - Fesztivál Színház

Km.: Jandó Jenő, Mocsári Károly (zongora)