Rohmann Ditta (Fotó/Forrás: Raffay Zsófi)

Miért érdemes a nagy Bach mellett a fia, Carl Philipp Emanuel Bach műveit is játszani?

Nem csak Spányi Miklós, én is rajongója vagyok a nagy szerző műveinek. 2012-ben a Lipcsei Bach-versenyen C.P.E. Bach-különdíjat kaptam, ennek köszönhetően többször volt alkalmam Frankfurt an der Oderben koncertezni, ahol a zeneszerző sokáig élt. Senki nem kérdezi meg, hogy miért játszunk Mozartot, és ha Carl Philipp Emanuelnek nem Bach lenne a vezetékneve, sokkal inkább elismernék őt is. Az utókor hajlamos az apjához hasonlítani, pedig más korszakban, más stílusban írt. A világ az 1700-as években is gyorsan változott, ha nem is olyan ütemben, mint most. Johann Sebastian Bach kompozíciós szigora a saját korában is régimódinak tűnhetett, a fiai egész más zenét írtak. Carl Philipp nagyvilági körökben mozgott, kísérletező hajlamú szerző tele meglepetésekkel és a „Sturm und Drang” sajátosságaival.

Spányi Miklós egy interjúban azt mondta, hogy nem hisz a historikus játékmódban. Ön mit gondol erről a kérdéskörről?

Spányi Miklóstól magam is hallottam, hogy nem tartja magát historikusnak, vagyis nem ragaszkodik ahhoz, hogy mondjuk korabeli stílusú hangszeren játsszon. Az én álláspontom az, hogy

akkor van előadói szabadságom, ha tisztában vagyok vele, milyen szándékai voltak a szerzőnek:

mit jelentett a kotta abban a korszakban, a hangjegyek, a díszítések. Miután elvégeztem a kutatói munkát, akkor akár felül is bírálom a kottát annak tudatában, hogy stílusban maradok. Ilyen amikor kadenciát írok. Elég régóta mindig saját kadenciát játszom, mint ahogy most is így lesz. Törekszem a korhű előadásmódra, de nem bélhúron játszom, barokk vonót viszont rendszeresen használok. Könnyen elképzelhető, hogy ha Carl Philipp ma élne, a jelenlegi kor hatása alatt sok új lehetőséget kihasználna. Quantz azt írja az 1752-ben írt fuvolaiskolájában, hogy az előadónak ismernie kell a közönségét, és annak megfelelően játszania: ha olyan a közönség, az ismétléskor díszítsen, ha viszont ezt nem értékelnék, ismételnie sem kell feltétlenül. Ha a 18. századi zenész ennyire szabad volt, akkor ma miért tartjuk az ördögtől valónak az ilyesmit?

Rohmann Ditta, jobbján az öthúros csellóval (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

Adódik a kérdés: milyen a magyar közönség?

A mai közönségnek érthetően nem anyanyelve Carl Philipp Emanuel Bach stílusa, és nagyon kevesen értik úgy ezeket a műveket, mint az akkori hallgatók. Nekünk, előadóknak kell segíteni, hogy célba érjen a darab üzenete. Nagyon szeretem azokat a koncerteket, amelyek elemzésekkel avatnak be a művekbe, mert ha a hallgató érti, jobban fogja értékelni őket.

De C. P. E. Bach zenéje olyan erős gesztusokat szerepeltet, hogy reményeim szerint bárkihez utat találhat.

A klasszikus műfajon belül is széles repertoárral rendelkezik. Mi az, ami összeköt például egy barokk és egy posztmodern zeneszerzőt?

A zeneszerzők attitűdjében lehet hasonlóságokat megfigyelni. A legnagyobb zeneszerzők minden korban azonos felelősséggel írnak le hangokat, minden egyes hangjegynek jelentése van, amit nagyon izgalmas dekódolni.

Rendszeresen játszik világzenét. Mit tesznek hozzá a játékához ezek a kirándulások?

Sok zenész számára a zene absztrakt művészet, nekem mostanában a dráma, a dramaturgia, a retorika nagyon fontossá vált mind az előadásban, mind a műsorok felépítésében.

Többször mondták a játékomra – ami mindig jól esett –, hogy beszédszerű. Olyan, mint egy idegen nyelvet hallgatnál, és érteni vélnéd.

Erre törekszem mindig: hogy egy üzenetet közvetítsek a nagyszerű zeneszerzők által. Ha csak pár mondatot, érzelmet, hangulatot is sikerül eljuttatnom a közönséghez, már megérte.