Zeneszerző-imázsa aszketikus: nagyon kevés eszközt használ – ezért is nevezik minimalistának –, zenei világa rendkívül egyszerű, és igen határozottan támaszkodik a múltra, a hagyományra, olykor kifejezetten archaikus benyomást kelt. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) hallatlan népszerűségnek örvend világszerte: évek óta kitartóan ő a földkerekség legtöbbet játszott kortárs komolyzenei szerzője. Nyolcvanadik születésnapját koncertekkel ünnepli a CAFe Budapest.

Arvo Pärt

Pärt mai stílusa az egyik legfelismerhetőbb minden nemzedéktársa közül. Legkorábbi művei azonban még Sosztakovics és Prokofjev hatását hordozták (a szovjet megszállás idején Pärtnek eleinte csak illegális felvételek és kották formájában volt lehetősége a szovjetunión kívülről bármiféle zenéhez hozzájutnia), a '60-as évektől kezdve pedig a szerializmussal és más aleatorikus technikákkal is kísérletezett. Néhány év elteltével azonban úgy érezte, hogy a modern zene túlzott komplexitását követő próbálkozásai nem kielégítőek – ekkor fordult a középkori és a reneszánsz zene, például a Notre Dame-i iskola, Machaut, Ockeghem, Obrecht és Josquin zenéjének tanulmányozása felé.

Pärt zenéje a hallgatót olyan időn kívüli pillanatba képes varázsolni, amely a művet megelőző csendből indul, és a darab lezárását követően ugyanebben a csendben ér véget. A zeneszerző azonban gyakran elutasítja az „időtlenség” címkéjét: számára az idő éppolyan átmeneti, mint az életünk, és csak az örökkévalóság az, ami időtlen lehet. Ugyancsak szkeptikusan vélekedik az őt körülvevő misztikus képről: „A vallás fontos szerepet játszik a kompozícióimban, de nem tudom megmondani, pontosan hogyan működik. Pusztán magamnak írom a zenét.” A '70-es évek elején ortodox keresztény hitre áttért Pärt zenéje kétségtelenül spirituális, azonban soha nem dogmatikus – egyik vallást sem kell követnünk ahhoz, hogy átérezzük transzcendenciáját.

Az Arvo Pärt-imázshoz hozzátartozik a védjegyévé vált, tintinnabuli néven ismert zeneszerzői stílus is, amely a nyugati zene tonális hagyományaiból ered, és a hármashangzatok lehetőségeinek maximális kihasználására épül. maga a tintinnabuli szó a harangok zúgását, felhangdús hangzását idézi, s ez a hangi világ és zeneszerzői technika az, amelynek köszönhetően Pärt zenéje egyedülálló módon képes egyszerre statikussá és folyamatosan áradóvá válni.

1976-ban (a Für Elisére félreérthetetlenül utaló) Für Alina című zongoraműve volt az első, amely már a tintinnabuli technikát alkalmazta. „A tintinnabuli számomra olyan terület, amelyre akkor tévedek, ha válaszokat keresek – legyen szó az életemről, a munkámról vagy a zenémről” – fogalmazott a zeneszerző. „Vannak olyan sötét órák az életemben, mikor úgy érzem, hogy ezen a területen kívül semminek nincs igazán értelme. A komplex, túl sokoldalú dolgok gyakran csak összezavarnak; úgy érzem, nekem az egységet kell keresnem. A tintinnabuli olyan tökéletesség számomra, amely mentes mindentől, ami jelentéktelen.”

Tallinni Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Kaupo Kikkas)

Pärt nemcsak a legtöbbet játszott kortárs zeneszerző, de a filmrendezők is kedvelik. Zenéje többek közt olyan filmekben hallható, mint Paul Thomas Anderson There Will Be Blood (Vérző olaj), Michael Moore Fahrenheit 9/11 vagy Alfonso Cuarón Gravity (Gravitáció) című alkotása. Hatására világít rá steve Reich róla alkotott véleménye is: „Nagyon szeretem a zenéjét, és bátor, tehetséges embernek tartom. Rendkívül inspiráló számomra, hogy bár egyáltalán nem tart lépést a korszellemmel, mégis hihetetlenül népszerű. Olyan mély emberi szükségletnek tesz eleget, aminek a divathoz semmi köze.”

A két hangversenyen megszólaló művek közül a Fratres (Testvérek) a maga szertartásos ütőhangszer effektusokkal tagolt, nyugtalan mozgalmasságot és meditatív békét váltogató variációs folyamatával a zeneszerző szerint azt illusztrálja, „ahogyan a jelen közvetlensége és az örökkévalóság küzd bennünk egymással”. A Salve Reginában figyelemreméltó a zene belső csendje és az a fokozatos dinamikai kitárulás, amely a darab folyamán megvalósul. A két hangversenyen megszólaló kompozíciók közül talán a Te Deum mutat meg legtöbbet a gregorián hatásából és utal leginkább az ortodox szertartások archaikus atmoszférájára. vallomása szerint Pärt a művet „gyengéden hívta elő a csendből és az ürességből”, s a szöveg „arra a mérhetetlen komolyságra” emlékezteti, „amely egy hegyi panoráma nézője elő tárul”.