Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a kulturális intézmények számára ilyen kritikus időszakban a Magyar Állami Operaház sorra prezentálja a legnagyobb sztárokat (miközben más intézmények épp a külföldi fellépőkön spórolnak), ugyanakkor van valami szimpatikus is ebben a fajta előremenekülésben.
A zongorás estek ötlete pedig egyenesen nagyszerű, fizikai, sőt akusztikai szempontból egészen közelről hallhatjuk a jobbára csak felvételekről és közvetítésekből ismert művészeket.
Nem választja el a zenekari árok az előadót és a hallgatóságot, egyetlen hangszer kísérete mellett pedig sokkal több finomságot lehet az énekszóban is meghallani. A vokális rész azért is kaphat nagyobb szerepet, mert a zongorás koncertek műsorából hiányoznak azok a sokszor töltelékszerepet betöltő zenekari blokkok, amelyek, valljuk be, csak a legihletettebb karmesterek vezénylete esetén szoktak felérni az énekes számokkal – miközben a sztáresteken sokszor épp a dirigens kiválasztására fordítanak kevesebb figyelmet. Mégsem szokványos dalesteket hallhatunk, egy-egy ária vagy duett is színesíti a műsort, így az énekes még több oldalát mutathatja meg.
Anna Netrebko első áriáját az Adriana Lecouvreurből énekelte, nehéz lett volna nem ars poeticaként értelmezni ezt a művészszerep mibenlétét firtató részletet. Azután a koncert nagy része is azt sugallta, mintha az énekesnő valamiféle önmeghatározásra törekedne, ami érthető is, azok után, hogy az elmúlt időszakban őt ért támadások ellen többször is azzal védekezett, hogy félreértették közéleti állásfoglalásait. Miközben
a nyitóáriában a művészt mint egyfajta közvetítőt jelenítette meg, aki szándék és akarat nélkül engedi át magán az emberi tartalmakat,
az ebből következő l’art pour l’art szemlélet a következő dalokban is továbbélt. Felejtsük el, mi történik körülöttünk, lépjünk be a zene és a költészet szigetére – sugalmazta az énekesnő –, ahol minden szép, és nem érint meg a világ romlása!
Anna Netrebko, Pavel Nebolsin és Kurt Mitterfellner (Fotó/Forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház)
Nem mindenki lenne képes ilyen eredményesen kiragadni a hallgatóságot a hétköznapi életéből, ám Anna Netrebko még mindig rendelkezik azokkal a hangi adottságokkal, amelyek sztárrá tették, sőt az utóbbi évek drámaibb szerepei után üdítő volt újra hallani hangjának líraibb csengését, finom pianóit az éterien szóló felső tartományában. Az énekesnő nem mondható biztonsági játékosnak, mind a műsorválasztásban, mind a technikai megoldásokban jócskán próbára tette a képességeit, és
inkább azt is vállalta, hogy elkövet egy-egy apró hibát, annak érdekében, hogy a lehető legfinomabban, legcsillogóbban szólaltassa meg a kérdéses frázist.
Ez a korlátlanul szárnyaló szopránhang, az azt kísérő üdeség, elragadtatás egyszerre váltott ki fizikai élvezetet a hallgatóságból, ugyanakkor a dalok és áriák árnyalatait roppant érzékenyen megmutató interpretáció a lelkeket is megérintette.
Nemcsak a repertoárválasztás miatt érezhettük, hogy az énekesnő pályája egy korábbi szakaszát idézi fel, egész viselkedése, még a ruhája is azt a csillogó szemű fiatal lányt hívta elő az emlékeinkből, aki tizenöt-húsz éve az egész nemzetközi operaközönséget elbűvölte. Egy újabb lépés afelé, hogy elszakadjunk a rideg valóságtól, a művész egyfajta időutazásra hívta a közönséget, mely során egy a mai nézőpontból derűsebbnek tűnő korszakba kerültünk vissza. Biztosan mindenkinek megvan a maga kedvenc Netrebko-élménye, amire ezen az estén visszavágyódott, és
nem is kellett akkora fantázia, hogy felidézzük őket, hiszen a hangon tényleg nem hagytak nyomot az eltelt idők viszontagságai.
Figyelemre méltó, hogy szinte csupa derűs, a szerelem boldogságát és a természet idilljét festő mű hangzott el, különösen a koncert első felében, csak a második részben kerültek elő időnként komolyabb hangvételű, de akkor is legfeljebb borúsabb kedélyről tanúskodó vagy a tragédia lehetőségét sejtető művek.
Anna Netrebko és Pavel Nebolsin (Fotó/Forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház)
A koncert zongorakísérője Pavel Nebolsin volt, aki rendszeresen lép fel az énekesnővel. Mellette közreműködött a tizenhét éves svájci hegedűművész, Kurt Mitterfellner, valamint két duett, plusz az egyik ráadás erejéig Elena Maximova mezzoszoprán. A művészek mind igényesen, kifinomult zeneiséggel tették hozzá a magukét a sztárénekes produkciójához, mégis mintha háttérben maradtak volna mögötte. Míg Anna Netrebko egyik utolsó áriája, a Douglas Stuart Moore Baby Doe balladája című művéből énekelt részlet a hold és az ezüst szín dicséretét zengte (és szemben az első rész tavaszias öltözékével, itt az énekesnő is az éjszakai égboltot idéző, fekete-ezüst ruhát viselt), neki magának
a többi közreműködővel való viszonyát inkább úgy lehetne leírni, mint amiben ő funkcionált napként: mindenki másnak annyi feladat jutott, hogy a visszavert fényét sugározzák tovább.
Az este programjában jól megfértek egymás mellett a különböző nemzetiségű alkotók, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Rimszkij-Korszakov jól ismert és ritkábban játszott művei, valamint a legnagyobb operaszerző nemzetek – olasz, német, francia – komponistáinak áriái és dalai. Egy újabb üzenet: az orosz és az európai identitás megfér egymással. Hiszen a nyilvánvaló különbségek ellenére a nyugati kultúrkör alkotásaiban több olyan vonás van, ami összeköt, mint ami szétválaszt. Még ha ez manapság talán még utópisztikusabb gondolatnak tűnik, mint az időutazás.
Fejléckép: Anna Netrebko (fotó/forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
