Az 1842-ben alapított, világhírű együttes tiszteletre méltó és szigorúan őrzött tradícióihoz tartozik, hogy a nagyzenekari hangversenyek, az operaházi szolgálat mellett a tagok rendszeresen adnak kamarazenei koncerteket. Különféle összeállításokban hallhatók a zenészek; érdekes, hogy a három csellószólam-vezető: Nagy Róbert, Somodari Péter és Varga Tamás – mindhármukat a pesti Zeneakadémia bocsátotta szárnyra – három különböző társaságban kamarázik. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Wiener Kammerensemble hallható, amelynek Varga Tamás oszlopos tagja.

A nyolctagú együttest az 1970-es évek elején hozta létre Gerhart Hetzel, a Filharmonikusok tekintélyes hírnevű koncertmestere, akit szólistaként is foglalkoztattak és elismertek. Ma is közöttünk lehetne, ha ötvenkét esztendősen egy hegyi túrán a mélybe nem zuhan – súlyos sérülései miatt a salzburgi baleseti kórház orvosai is tehetetlennek bizonyultak. Ez a kitérő csupán jelzés: Hetzel örökébe lépni, útját folytatni méltó feladat. A mostani oktett vezetője a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere, a Szófiából Németországon át Bécsbe származott Albena Danailova. A nagyzenekar első hegedűszekciójának tagja, Andreas Großbauer viszi a másik hegedűszólamot. A Grazban született muzsikust tavaly nyáron fontos posztra választották: a Filharmonikusok ugyancsak nagy tekintélyű elnöke, Clemens Hellberg utódjául. Tobias Lea az Operaház szólóbrácsásaként társult az együtteshez, és mint említettük, Varga Tamásé a csellószólam. A nagybőgős Christoph Wimmer a fiatal nemzedéket képviseli, harminckét éves. A fúvós karba a szintén csak harminckét esztendős Thomas Jöbstlt (kürt), valamint Gerald Pachingert (klarinét) és Richard Gallert (fagott) hívták meg. Az együttes alapítása óta ebben a hangszer-összeállításban játszik – meséli Varga Tamás.

Wiener Kammerensemble

Korábban gyakran előfordult, hogy zongoristával együtt léptek pódiumra, ezt mostanában igen ritkán teszik. Nyilván főként az utóbbi évek sűrű programja miatt már az évadkezdés erősen indult a Filharmonikusoknál, az operaházi premiereken túl angliai, bukaresti és japán turnéval. A felállás ugyan hagyományos, de a műsorok kialakítása akusz tikai szempontból is változatos. Igyekeznek kihasználni az oktett hangszereiben rejlő variálhatóságot, játszottak például olyan különösen érdekes hangzásvilágú darabot, mint Rossini cselló–nagybőgő duója. Az alapítás óta rendszeresen megszólaltatják Mozart divertimentóit, a budapesti koncertre a salzburgi sorozatból a D-dúrt (K. 205) választották, amelyet játékossága és szerenádszerűsége mellett korszakjelzőnek, versenyművek és szimfóniák fontos előzményének is vélnek. A táncos tételek – két menüett szerepel az öt között – hozzájárultak a tizenhét éves Mozart népszerűségéhez szülővárosában, annál is inkább, mert a kompozíció egy magas rangú tisztviselő, Ernst von Antretter feleségének névnapjára készült. Még érezhető a divertimentón Haydn hatása éppúgy, mint a második számként Beethoventől elhangzó B-dúr vonósnégyesen.

Az op. 18-as sorozat eme utolsó darabjában azonban már a szélsőséges beethoveni indulatok uralkodnak. Az általában megszokott négytételes struktúrát átlépve, a sodró lendületű zárótétel elé egy lassút illesztett a zeneszerző, La Malinconia címmel, hangsúlyozva a közjáték mélabús hangulatát. Beethoven első kvartett-szériájának ajánlása a pártfogó Lobkowitz hercegnek szólt, de az egyes darabok címzettjei között kortárs muzsikus (Karl Ferdinand Amenda) is szerepel. A vonósnégyes-irodalom kimagasló bécsi mestereinek – Haydn, Mozart és Beethoven – egyik alkotása természetesen minden koncertjükön szerepel, de előfordult – emlékeztet rá Varga Tamás –, hogy Fritz Kreisler-kvartettet tűztek műsorra.

A koncert második felében Schubert F-dúr oktettjét (D 803) adják elő. Az ötvenperces mű Ferdinand Troyer gróf megrendelésére készült. A morva arisztokrata Rudolf főherceg udvarmestere volt, és nem mellesleg jó klarinétos, neves filantróp, aki rajongott Beethoven muzsikájáért. Schubertet, akit egyébként is foglalkoztatott Beethoven mintaként fölemlített Esz-dúr szeptettje, 1824 elején bízta meg rokon mű megírásával. A zeneszerző kézben lévő munkái komponálásával megakadt, így a Zselizben töltött nyarat az Oktett alkotására fordította. Ősszel egy bécsi magánkoncerten hangzott el először a kompozíció, a klarinétszólamot maga a megrendelő játszotta. Az 1827-es hivatalos bemutató után egyesek ugyan kifogásolták a kompozíció terjedelmét, de a jelentőségét, azt, hogy ez a XIX. század egyik legjelentősebb kamarazenei darabja, nem vitatta senki. Az utókor különösképpen nem.