Szabolcsi Bence (Fotó/Forrás: MEK)
Százhúsz éve, 1899. augusztus 2-án született Szabolcsi Bence, az egyik legnagyobb hatású zenetörténész, aki azért is szerencsés volt, mert legjelentősebb zeneművészeink felemelkedését követhette nyomon. 1945-től a Zeneakadémia tanára volt, haláláig irányította a zenetörténész-képzés legelső magyarországi műhelyét, de a 20-30-as években még terepen gyűjtötte a magyar zene történeti emlékeit. Egyik legnagyobb műve A melódia története, illetve ő írta az első hiteles Bartók-életrajzot (1955).
1941-ben Bartókot köszöntötte a Nyugat hasábjain.
Ma már egész pályája egyetlen lendületnek, töretlen ívnek látszik; holott ez a pálya zegzugosan, különös szökellésekkel haladt előre mostani magaslatáig. Bartók fejlődésének épp az a sajátos vonása, hogy minden útját addig járta, amíg zsákutca lett belőle, akkor aztán váratlan lendülettel odahagyta, fölébe kanyarodott és ugyanazt az utat magasabb régiókban folytatta, szűkülő és táguló körökben. Állandó problémái felett keringett különböző magasságokban, de konokul és telhetetlenül, mint zsákmányuk felett a nagy ragadozómadarak.
Szabolcsi szerint Bartók mindent megtanult, mindent magába szívott, amire Európa, különösen Kelet-Európa megtanította:
a döntő pillanatban a döntő lépést mindig ő tette meg, az új helyzetet teremtő kanyarodást ő hajtotta végre valamennyi nyugati és keleti kortársa helyett
– írta a pionír zeneszerzőről. Bartók a tízes években megírta a Kékszakállút, A fából faragott királyfit, a Mandarinnal pedig az expresszionizmust is kimerítette. Két zongoraversenyében az újklasszikus nyelvvel kísérletezett. Költői lendületű méltatásában Szabolcsi így írt:
Az ilyen robbanások csak egy túlfűtött, feszültségekkel és kényszerekkel zsúfolt temperamentumban lehetségesek. Valóban, évszázadok távlatában sehol ilyen ellentétek, mint Bartók egyéniségében és művészetében. Csupa véglet, antinómia és szélsőség, - a hétköznap régen elsorvadt és kihullt alóla. Forrpont és fagypont, a legkisebb részlet s a legnagyobb egység, a legszélesebb diatónia s a legszűkebb kromatika, fegyelem és féktelenség, a legnyugtalanabb cikázás és a legkonokabb állandóság, s mindenekfelett persze Kelet és Nyugat: mindez hozzátartozik Bartók egyéniségéhez.
Pásztory Ditta és Bartók Béla
Azokban az években, amikor Európa egyik része a nemzetszocializmus mérgező ideológiájának hatása alá került, Szabolcsi felismerte Bartók zenéjének mindenen felül valóságát. Bartók népzenéhez, a „forráshoz” való kapcsolatáról Szabolcsi így írt:
Mint Cantata profanájának hősei, a csodaszarvasok, ő sem fér be többé az emberi hajlékok ajtaján s csak tiszta forrásból iszik már, pohárból soha többé.
Maga írja, hogy életének legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falun, parasztok közt töltött; épp mert a parasztban csak mellékesen s mind kevésbé érdekli a nemzet, a nép és a fajta, hanem sokkal inkább az ősember.
Bartók 1939-ben az Egyesült Államokba vándorolt, utolsó koncertjét feleségével, Pásztory Dittával és Ferencsik János karmesterrel adta a Zeneakadémián. Erre utal Szabolcsi írásának utolsó bekezdése.
Mint sokszor elmondották róla, leszállott a gyökerekig, a fajta és a népiség örök alapjáig. Hogy időközben e gyökerekből jelszó lett, divat és politikum, nem érdekli; az az Európa, mely a «gyökerek» és «közösségek» jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének mentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlanabb részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd.
hírlevél
