A rossz nyelvek szerint Georg Friedrich Händel valójában nem is komponálta, hanem gyűjtötte a zenét, mivel a filológiai kutatások bőségesen találtak olyan eseteket, amikor a zeneszerző kollégáinak alkotásait hasznosította újra.
2008-ban az Operaház Xerxész-bemutatójának műsorfüzetében hosszú lista állt a közönség rendelkezésére, hogy tanulmányozzák, honnan, kiknek az operáiból származnak az opera egyes részletei.
A korban ez nem volt szokatlan dolog, ahogy az sem, hogy a szerző a saját műveit „hasznosította újra”, részben vagy egészben felhasználta őket más darabjaiban.
Aki hallotta már az 1725-ben keletkezett Rodelinda című opera Vivi, tiranno kezdetű áriáját (például Anthony Roth Costanzo budapesti koncertjén), ismerősnek találhatja a kíséretet. A szóló egy kicsit ércesebb hangon él a fülünkben, és mintha az énekszólamban is meg kellene szólalnia, nem igaz?
Nem tévedtünk sokat, ebben az áriában ugyanis Händel fiatalkori oratóriumának, Az Idő és a Kiábrándulás diadala című oratóriumának egy részét dolgozta fel.
De ha már az említett oratóriumnál tartunk: Händel egy másik, híres önátvétele is ebből származik. Valahol érthető, hogy
a Szépség gyönyörű áriája neki is annyira tetszett, mint az utókornak, szinte már túl magával ragadónak érezzük,
amint a mű végén erkölcsi vereséget szenvedő Szépség (az allegorikus erények összecsapásának újabb tipikus barokk példáját találhatjuk ebben a darabban) ilyen magával ragadóan győzködi az embert, hogy ragadja meg a pillanat örömeit. Egy rövid időre az ember teljes valójában érzi a világ mulandóságának fájdalmát.
Ez az ária csendül fel új szöveggel a Rinaldo című operában is, ám ezúttal leplezetlen fájdalommal, a fogságba esett Almirena, a címszereplő kedvese siratja így a sorsát.
Akárhogy is, Händel zenéje olyan csodálatos, hogy többször is szívesen meghallgatjuk. Akár különböző darabokban is.
hírlevél
