Sibelius Ötödik szimfóniájával kapcsolatban az lehet az első benyomásunk, hogy a szerző tolla oly könnyedén siklott, mint amilyennek a zenét érezzük. Az igazság azonban az, hogy a mű minden fontos mozzanata több évnyi feszült munka és többszöri próbálkozás eredménye: Sibelius számtalan részt elvetett és újraírt, mire elégedett lett a végeredménnyel.

Az első világháború alatt Sibelius zeneszerzőként két „fronton” alkotott. Finnország akkoriban az orosz birodalom nagyhercegsége volt, az ország külkapcsolatait megtépázta a háború, így Sibeliusnak kevés összeköttetése maradt a külvilággal. Ez különösen rosszul érintette, hiszen kiadója német volt, legfontosabb művei, a szimfóniák pedig hazáján kívül főként Angliában örvendtek nagy népszerűségnek. Sibelius ezért addig kivívott renoméjához mérve csekély terjedelmű alkotásokra kapott csak megrendelést, szokatlanul kis fizetségért. Ugyanakkor egy teljesen új (sőt újfajta!) szimfónián is elkezdett dolgozni.

Ugyanazon év őszén bizakodó hangvételű levelet küldött barátjának, Axel Carpelaninak, amelyben próféciaként ír a születőben lévő műről: „Ismét egy mély völgy. De már kiviláglik a hegy, amelyet biztosan meg fogok mászni. […] Isten egy pillanatra kinyitja ajtaját, és zenekara az ötödik szimfóniát játssza.”

Sibelius és családja 1915-ben (Fotó/Forrás: Eric Sundström / Helsinki Városi Múzeum)

Sibelius naplóbejegyzései már Negyedik szimfóniája komponálása idején eltökéltségről tanúskodtak, hangulata azonban egyenesen eksztatikussá vált, amikor nekifogott az Ötödiknek. 1915. október 10-én így fogalmazott: „Süt az őszi nap. A természet a búcsú színeiben. Szívem gyászosan énekel – az árnyékok megnyúlnak. V. szimfóniám, Adagio? Lehetnek-e nekem, szegény fickónak ilyen pompás pillanatai!!” Novemberben pedig – amely latyakos, borús időszakaival kétségkívül a legbarátságtalanabb hónap Finnországban – még erőteljesebb gondolatok lettek úrrá rajta:

Ősszel és télen jelentős mennyiségű vázlata halmozódott fel – de melyik piszkozat melyik tételhez vagy műhöz tartozott? „Este a szimfónián dolgozom. Fáradságos munka, de titokban elvarázsol. Mintha az Atyaúristen mozaikdarabokat dobott volna le az égboltról, és engem kért volna, hogy rakjam ki a mintát” – olvasható az 1915 áprilisában a naplójába tett bejegyezésben.

Új szimfóniája mellett Sibelius egy hegedűversenyt is elkezdett írni. Tervéről kiadóját, a Breitkopf & Härtelt is tájékoztatta, a versenymű tervéből azonban a majdani Hatodik szimfónia kezdett kibontakozni. Témái a komponálás során sokszor váltottak művet: a Hatodik szimfónia első vázlatai az Ötödik szimfóniába kerültek – a Hatodik fináléjának második témája pedig először az Ötödik piszkozatai között bukkant fel! Naplójának 1915. április 21-én kelt bejegyzése arról tanúskodik, hogy

amely végül az Ötödik szimfónia fináléjában nyerte el végleges helyét. „Életem egyik nagy élménye! Istenem, ezt a szépséget!” – lelkendezett naplójában.

Az Ötödik szimfónia első változata a zeneszerző ötvenedik születésnapján, 1915. december 8-án Helsinkiben hangzott el. A viharos siker nem maradt el: Sibeliust már korábban is a függetlenedést előmozdító fennomán mozgalom hőseként ünnepelte Finnország; új művének fogadtatása is ehhez mérhető volt. A szerzőt elárasztották a köszöntőüzenetek, a zenekart többször túlharsogta a közönség üdvrivalgása, az ünnepi hangulat napokon át nem csitult. A műről a legolvasottabb finn napilap, a Helsingin Sanomat publicistája, Otto Kotilainen írt kritikát. A szimfónia első változata ekkor még négy tételből állt, és a kritikus megfigyelte, hogy a mű második tétele szinte közvetlenül kapcsolódott az elsőhöz. A harmadik, lassú tétel Kotilainen szerint

amelyet „egyszerűség, mélység és szépség” jellemez. A kritikus a szimfónia zárótételét a természeti erők tombolásához hasonlította, amelynek végén „a legvadabb disszonanciákat” hallani. „Puszta varázslat a hangjegyekkel” – sommázta, és az Ötödik szimfóniát rögtön remekművé nyilvánította.

Sibelius a Negyedik szimfónia ambivalens fogadtatását követően különösen érzékennyé vált a kritikára. A közönség nehezen fogadta be a tonalitás lebontásának irányába mutató törekvéseit, míg néhány befolyásos kritikus örvendezett, és Sibeliusban remélte látni Európa új Beethovenjét, akire a szimfónia műfaj megújításának feladata várt. A hangadók úgy vélték, Sibeliusnak folytatnia kellene a Negyedik szimfóniában megkezdett teljes tonalitásrombolást. Az Ötödik szimfónia azonban nem ilyen szándékkal íródott, még ha azt hallgatva a közönség fel is lélegzett a nehezen befogadhatónak titulált Negyedik után. Sibelius ugyanakkor tisztában volt a vele kapcsolatban támasztott ambiciózus reményekkel. Kotilainen egyszerűségre vonatkozó megjegyzését például – talán ezért – úgy értelmezte, hogy a lassú tétel túl egyszerűnek hat eredeti formájában. És bár a kritikus a fináléban hallható diszharmóniát egyértelműen izgalmasnak tartotta, Sibelius késztetést érzett arra, hogy ezt a disszonanciát „elsimítsa”.

amikor a Lahti Szimfonikus Zenekar, élén Osmo Vänskä karmesterrel lemezre vette. (Érdekesség, hogy a zenekarnak manapság a város 2000-ben megnyílt új hangversenyterme, a Russell Johnson akusztikai tervei alapján készült, és ezért a Müpa hangversenytermével dizájn- és hangzásbéli rokonságban álló Sibeliustalo ad otthont.)

Otto Kotilainen zeneszerző és pedagógus (Fotó/Forrás: Atelier Elite / Bartók Tavasz)

Sibelius 1916 januárjában készítette elő az Ötödik szimfónia tisztázatát publikálásra, ám egyáltalán nem volt elégedett az ősbemutatón elhangzott verzióval. A mű első két tételét ezért egy leleményes megoldással összekötötte, méghozzá oly módon, hogy a tételek – bár határuk észlelhető – továbbra is szerves egységet alkottak. A lassú tételt szintén átírta: a második verzió a csak részben fennmaradt szólamkották tanúsága alapján átmeneti állapotot tükrözhetett a tétel első és végleges verziója között. Hasonló szerzői szándékot figyelhetünk meg az utolsó tétel esetében is, ahol

A szimfónia második változata 1916 decemberében csendült fel először, ám a koncerten nem volt jelen kritikus, aki egybevetette volna a két verziót az utókor számára.

Sibelius végül csak 1919-ben, a harmadik változat elkészültével dőlhetett elégedetten hátra järvenpääi otthona szivarozósarkának foteljében. A szimfónia nyitórészét e változtatások szinte érintetlenül hagyták, a szerző ugyanakkor a lassú tételhez bátran hozzányúlt, témáit pazarul kibontakoztatta. A fináléból számos oda nem illőnek tetsző részt kivett, ugyanakkor visszaállította az 1915-ös változatban hallható nagyszerű largamente szekciót. 1919. április 22-én így írt: „V. szimfónia – mirabile, ahogy (én) nem mondanám horrible dictu (csodálatos – kimondani is borzalmas).

Hat nappal később azonban további szerkesztéseket eszközölt, a mű ezt követően lett valóban kész. „Most már jó” – nyugtázta Sibelius. A szimfónia végleges változata franciakürtök hangjával indul, miközben az üstdobok pergése szinte megnyitja a hallgató előtt az univerzumot. Az első négy hangból egyes kutatók szerint a mű minden fontos témája levezethető, a szimfóniát szó szerint kicsendítő hat lenyűgöző zenekari akkord pedig épp olyan hatásos, mint Beethoven Sorsszimfóniájának emlékezetünkben élő kezdőütemei.

Sibelius életműve fontos fordulópontjához ért az Ötödik szimfóniával. A benne alkalmazott harmóniákat tekintve a szerző látszólag megtorpant az úton, amelyen sokak örömére elindult. Azóta már tudjuk, hogy a tonalitáson kívül nem csak „őrület vagy káosz” létezhet. A szervezetlenségen úrrá lehet lenni, erre alkotta meg Arnold Schönberg a szigorú szabályokat követő 12 fokú hangrendszerét. De az osztrák komponista elsősorban a hangrendszert újította meg, művei ritkán feszegették az akkoriban megszokott formák kereteit.

újító gondolkodása e téren nyilvánult meg. Igaz, hogy művei így könnyebben utat találtak a hallgatóság felé, de Gerald Abraham zenetudós, a finn szerző műveinek jelentős kutatója szerint Sibelius szándéka soha nem az volt, hogy „engedményt tegyen a megzavarodott közönségnek”. Hatodik és Hetedik szimfóniájának vázlatait már az első világháború idején elkezdte papírra vetni, mindkettő nagy meglepetésekkel szolgált a zene szerelmeseinek.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Sibelius (forrás: Finn Fotográfiai Múzeum)