Július 22-én Anneke Boeke (sokan nem tudják kiejteni az ő nevét: 'aneke buke') holland furulyaművésznő és a Budapesti Fesztiválzenekar régi hangszereken is játszó tagjaiból összeállított kamaraegyüttese, az Ensemble Cantilene lépett fel a bencés apátság templomában, furulya – két hegedű – gamba – orgona – teorba hangszerösszeállításban, Gavodi Zoltán (kontratenor) vokális közreműködésével. A hangverseny első négy száma nagyobbrészt korabarokk olasz szerzők műve volt, illetve a negyedik kettős kakukktojás volt, hiszen a második részhez átvezető hangszeres táncok már a német Michael Praetorius kompozíciói voltak, viszont stílusuk szerint későreneszánsz tánczenének tekinthetők. A második részben azután – egy Schütz-szólómotetta után – már Bach művei vették át a szót.

A nyitószámban, Tarquinio Merula cremonai mester trió-ciacconájában az együttes hangszeres gerince, a furulya-hegedű-continuo hangszercsoport szólalt meg, figyelemreméltóan puha, simulékony hangon, ám könnyedén, briliánsan előadott fürge díszítőhangokkal. Ezután az énekszólista mutatkozott be két világi Monteverdi-szólóval. Közülük az első, az Ecco di dolci raggi című alkalmat adott Gavodinak ugyanúgy, mint Anneke Boekének és Lesták-Bedő Eszternek arra, hogy a dolce hangvételt, az éneklés és dallamformálás igazi édességét megmutassák nekünk.

Ebben persze Boekéhez hasonlított: mindjárt a következő műsorszámban, a Praetorius Terpsichore című elragadó táncgyűjteményéből kiválogatott darabokban szembeötlő volt az eltérő jellegű hangszerek játékmódjának alapvető rokonsága. 

Schütz motettájában Gavodi Zoltán megmutathatta hangjának mit sem halványuló szépségét, csengő fényességét, díszítőhangjainak könnyed eleganciáját. Ugyanakkor, bár szövegmondása is jól érthető volt, deklamációja mégis nélkülözte azt az átütőerőt, amellyel Schütz zenéjének csodálatos szenvedélyességét hangzó élménnyé varázsolhatta volna. Bach obligát furulyás altáriája a 182-es kantátából (Leget euch dem Heiland unter) hasonló problémát vetett fel: az úgyszólván szerelmi duetté összefonódó ének- és furulyaszólam közül az előbbi inkább monotonnak hatott, míg

Ezután hátra volt még Bach egyik orgonára írt triószonátájának furulya-hegedűs átirata, valamint – zárószámként – Bach h-moll miséjének földöntúli szépségű, obligát gambás Agnus Dei tétele, amelynek időtlensége végre igazán Gavodi számára szabott lehetőséget jelentett, és valóban emlékezetesen szépen zárta le a hangversenyt.

Négy nappal később, 26-án azután egészen más megközelítésben hallottunk barokk és azon belül Bach-zenét. Ez a későbarokk nem a későreneszánsz és a korabarokk felé volt nyitott, hanem a kortárs zene, az improvizáció, sőt a népzene irányában. A Rohmann Ditta–Fassang László csellista–orgonista művészházaspár, ez a két külön-külön is nagyszerű zenész, a három meghirdetett műsorszám és a két ráadás csaknem mindegyikében hozzáadott a barokk darabhoz valami egyéni, eredeti ötletet, valami elgondolkodtatót. Bach C-dúr csellószvitjét Rohmann Ditta „hagyományos” módon játszotta végig (a barokk kétrészes táncforma ismétléseit sajnos csak ötletszerűen tiszteletben tartva) – „hagyományosan”, de élményszerű agogikai szabadsággal, „lélegzéssel”, remek harmóniaérzékkel, szépen kidolgozott részletekkel. A Bach-tételek között viszont Fassang jutott szóhoz, orgona-improvizációkkal kitöltve őket. Ezek nem kapcsolódtak közvetlenül a megelőző vagy a következő tételhez: fantázia- vagy prelúdiumszerű, nem is túlságosan bő lére eresztett improvizációk voltak, sok merész harmóniai, ritmikai gondolattal.

Ezt egy „csavaroktól” mentes műsorszám, Bach egyik legismertebb Vivaldi-adaptációja, az a-moll kéthegedűs versenymű orgonaátirata követte. A felvétel sajnos nem ad maradéktalanul képet az előadásról, mivel a hangszer egyes részei, főleg az Oberwerk magas hangjai igen rosszul hallhatók; annyi azonban biztosan kivehető, hogy Fassang biztos technikával és pontosan játszik, remekül frazeál.

Az utolsó meghirdetett szám egy Vivaldi-csellóverseny átirata volt, amelyben a zenekar szerepét az orgona vette át. Jóllehet a cselló, hangfekvésénél fogva, veszélyeztetett helyzetben van egy teljes fegyverzetben megjelenő orgonával szemben, Fassang átirata igen leleményes és érzékeny „hangszerelési” megoldásokkal tartotta kordában ezt a veszélyt, és az átirat teljes értékű zenei élménynek bizonyult. Az első ráadás egy pillanatra mégiscsak felidézte a korabarokk és Monteverdi világát, s a két hangszerhez itt még egy énekhang – alighanem Fassang falzett-éneklése – is csatlakozott a képhez, majd a (rögtönzött?) zenei anyag elkanyarodott kortárs irányba. A második ráadás ezzel szemben balkáni tánczene-parafrázis volt, vérpezsdítő ritmusokkal, olyan élettelien, mintha mindkettőjüknek ez lett volna az igazi anyanyelve.

(A fejlécképen Rohmann Ditta, fotó: Podhorányi Zsolt)