Akik nem szoktak hozzá, hogy ilyen koncentrált formában találkozzanak a zenével, sokszor meglepetten kérdezik a rendszeres fesztiváljárókat: hogyan képesek naponta több koncertet is meghallgatni, mennyire győzik aggyal – no és persze érzelmi síkon – befogadni ezt a rengeteg művészi élményt. Való igaz, ha az ember két-három napon át szinte semmi mást nem csinál, csak hangversenyekre jár, nem ugyanúgy éli meg a zenei pillanatokat, mint aki csak alkalmanként vetődik el. Jogos észrevétel, hogy a közönség figyelme ilyenkor sokkal hullámzóbb, lehet, hogy az ember egy-két hangot el is enged a füle mellett. Ugyanakkor

még ha nem is tudja feltétlenül racionális síkon megmagyarázni, miért jelenhetett meg egy bizonyos gondolat épp egy bizonyos mű hallgatása közben. Így az idei Kaposfest két napja alapján írt élménybeszámolómban is a szokásosnál nagyobb teret engedtem a szabad asszociációknak, még ha esetleg ezek az akkurátus tudósítás helyét is veszik át.

Abouzahra Mariam és Amira (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Az első koncertet, amire megérkeztem Kaposvárra, a Református Templomban tartották, A sarki fény dallamai címmel. A negyven fokot megközelítő hőmérsékletet elérő nap után ez az északi asszociáció igen csalogatónak hangozhatott, a felüdülés azonban kicsit váratott magára, az épületben ugyanis még fullasztóbb volt a forróság, mint a szabadban. Ám a panaszkodás és a hangos legyezőcsörgetés hamar elhalt, amikor felcsendült a muzsika, hiszen népszerű műveket hallhattunk, igazán remek előadásban. Elsőként az Abouzahra testvérek, Mariam és Amira adta elő hegedűn és brácsán Händel Passacagliáját Johan Halvorsen feldolgozásában. Bősze Ádám szellemes bevezetője szerint ez a mű annyira közkedvelt, hogy „már három mosógépre is átdolgozták”. A darab ezzel együtt sem hatott elcsépeltnek, hatalmas élményt jelentett a két fiatal muzsikus játéka, a köztük lévő összhang, ahogy egymás legkisebb rezzenéseire is reagáltak. Ezután norvég zenésznövendékek léptek színpadra, akik egy tehetséggondozó programban vesznek részt, ennek keretében Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar járt náluk, és tartott nekik kurzusokat. Most pedig ők látogattak el Magyarországra, hogy belekóstoljanak a Kaposfest világába, és megörvendeztessenek minket játékukkal. Elsőként Vaughan Williams A felröppenő pacsirta című művét adták elő, Pusker Júlia szólójával.

Így ezen az estén hihetetlenül szívderítő, optimista kicsengése volt – köszönhetően többek között a hegedűművész világklasszis produkciójának, ami méltán aratott óriási sikert. A műsort igazi norvég zene, Grieg Holbein-szvitje zárta, a kulturális találkozások újabb fontos pontjaként.

Pusker Júlia és a norvég vendégművészek a Vaughan Williams-műben (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Másnap reggel korán indult a nap, a neves fellépők már reggel kilenckor mesterkurzusokat tartottak a kaposvári zeneiskolában. A Bécsi Filharmonikusok csellóművészének, Somodari Péternek az óráit választottam, amelyen az előző este hallott két norvég csellista, Frida Lenne Rogn, majd pedig Teo Lien vett részt. A kurzus a könyvtárban zajlott, ami elég kicsi terem, de a közönség sem képviseltette magát túl nagy számban: ketten ültünk bent „civilek”, és még néhány zenésznövendék volt jelen hallgatóként. Pedig az óra a kevésbé hozzáértőknek is sok érdekes információt jelenthetett, Somodari Péter az első résztvevő által hozott César Franck-szonáta kapcsán magyarázott a korszak zenei világáról, az operáról és a szimfonikus költeményről is, illetve a rezgés és a hullámmozgások fizikájáról. A csellistalánynak mutatott is néhány gyakorlatot ezzel kapcsolatban, hogy a vibratója ne csak egy ilyen kis helyiségben, hanem egy nagy koncertteremben is hallható legyen. A második fiatal esetében inkább konkrét mozdulatokat gyakoroltak, például azzal foglalkoztak, milyen erős hangsúllyal kezdjen bele a játszott darabba. A művész azt is elmondta, sokan elvesznek a részletekben, rögtön az intonáción kezdenek piszmogni, pedig a gesztusból kell kiindulni.

A délelőtti koncertet is két fiatal művész produkciója nyitotta, csellón LiLa, míg zongorán Magyar Valentin játszott. Ám a megszólaló műről, Beethoven A-dúr csellószonátájáról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ifjak szárnypróbálgatására lenne való, mindkét előadótól magas színvonalú művészi teljesítményt hallhattunk, a népszerű, de igen precízen megszerkesztett mű méltó előadásban szólalt meg. Utánuk pedig a „szupercsapat” következett, legalábbis nem nagyon lehetne máshogy megfogalmazni, milyen elképesztő művészi esemény az, hogy hat olyan rendkívüli muzsikus, mint Kirill Troussov, Pusker Júlia, Szűcs Máté, Várdai István, Fejérvári Zsolt és Fejérvári Zoltán együtt lépett színpadra. Aligha én vagyok az egyetlen, akit már a próbafotók láttán felcsigázott ez az összeállítás, és az előadók természetesen nem is okoztak csalódást. Már a bevezetőben elhangzott, hogy a művet Glinka milánói tartózkodása alatt írta, így operai dallamok hatását fedezhetjük fel benne, ám nem csupán az áradó-fülbemászó muzsika okozott élményt, hanem az az elképesztő könnyedség, ahogyan a zenészek a művet megszólaltatták. Őket hallgatva a közönség valóban úgy érezhette, hogy

olyan örömmel és összhangban – a szó legszorosabb értelmében – játszottak a zenészek.

Kirill Troussov, Szűcs Máté, Fejérvári Zoltán, Abouzahra Amira, Fejérvári Zsolt és Várdai István (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Délután folytatódott a mesterkurzusok sora, ezúttal a román brácsaművész, Razvan Popovici óráját látogattam meg. Egészen másfajta tanáregyéniség munkájába láthattam bele, mint délelőtt, bár ő sem maradt adós az elhangzó mű gondolati-kulturális hátterével, sokkal impulzívabb módon viszonyult a feladathoz, és vezette rá a tanítványát a megfelelő játékmódra. Ezúttal is egy norvég diák, Kristin Pas játszott, Rebecca Clarke Brácsaszonátáját. Izgalmas volt látni, ahogy a professzor egészen aprónak tűnő részleteket csiszolgatott a fiatal muzsikus játékán, mégsem veszett el a részletekben. Itt is volt szó vonókezelésről, kéztartásról, vibratóról, és persze maga Popovici is sok mindent megmutatott a hangszerén, ami már önmagában nagy élményt jelentett. Beszélt a mű mottójául szolgáló Alfred de Musset-idézetről („Költő, fogd lantodat, mert ma éjszaka már forr / Isten ereiben az ifjúság bora.”), ritmusról, tempóról és frazeálásról is, egy improvizációra hajazó résznél pedig ifjabb Sárközi Lajos előző napi produkciójára hívta fel a teremben ülő növendékek figyelmét – egyébként sikerrel, mert az esti szabadtéri koncerten csoportosan megjelentek a norvég zenészlányok. Az óra végére egyértelművé vált, hogy a brácsaművész az a fajta tanár, aki nagyon sokat követel, cserébe viszont rengeteget ad, nem is meglepő, hogy a kurzus végén a növendék afelől érdeklődött, merrefelé is lehetne nála tanulni.

A koncertprogram mellett még egy érdekesség szerepelt a csütörtöki nap kínálatában, a fesztivál közönsége megtekinthette a művészeti vezető Várdai Istvánról készült dokumentumfilmet. A vetítés előtt az alkotás rendezője, Száraz Eszter elmondta, négy éven át követték a művész életét a Várdai – non SOLO CELLO című film elkészítéséhez, és hogy

Ez a kérdés egyébként el is hangzott a hetvennyolc perces, de végig igen érdekfeszítő filmben, úgyhogy aki kíváncsi, hallhatja a legilletékesebb véleményét is a kérdésről. Addig pedig láthattuk a művészt családja körében, próbán, koncerten, kurzuson, egyetemi órán (igazán szórakoztató pillanat, amikor egy korábbi Kaposfesten Kirill Troussovnak magyarázza a disznóvágás menetét), a leggyakrabban azonban utazás közben, úgyhogy azért persze a pálya nehézségei sem maradtak rejtve, még ha általában a Várdai Istvánra jellemző, derűs interpretációban találkozhattunk is velük. Előfordultak igazán szívszorító pillanatok is, a Covid alatt tartott autósmozi-koncert a Müpában, ami után a közönség dudálással tapsolt, vagy amikor Eötvös Péter instruálta a csellistát saját művében. De a legnagyobb öröm – és kifelé menet a közönség többi tagját hallgatva egyértelművé vált, hogy mások épp így gondolják – az volt, hogy a filmbe bevágott csodás koncertekből milyen soknak részesei lehettünk, a két évvel ezelőtti Kaposfestnek (amelyből épp Sosztakovics 2. zongoratriójának próbáját tették be, ezt a kivételesen gyönyörű és nehéz művet élő előadásban soha senkitől nem hallottam olyan élményt nyújtó produkcióban, mint Várdai Istvántól), de említhetném Bach hat csellószvitjét a Müpában, vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral előadott Haydn-csellóversenyeket.

Fejérvári Zoltán és Várdai István (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

Az esti koncert főszereplője Baráti Kristóf volt, aki mindhárom műsorszámban szerepelt. Az első részben két Brahms-darabot hallhattunk, a líraibb karakterű A-dúr hegedűszonátát, amelyben a művész partnere Magyar Valentin volt, majd a sokkal drámaibb felütésű c-moll zongoratrió következett. A mű ismertetőjében Bősze Ádám épp azt említette, amiről a bevezetőben magam is értekeztem,

Elmesélte, hogy a koncert előtt Baráti Kristóf kislányának magyarázta, milyen állatok jelennek meg majd a darabban, és mindenkit arra biztatott, engedje szabadjára a fantáziáját. Bár én szurikátát nem fedeztem fel a műben, ilyen szemszögből nézve a második tétel gyors részét tényleg el lehetett képzelni afféle rajzfilmzeneként, amire különböző mókás figurák ugrálnak, táncolnak. De komolyra fordítva a szót, nagy örömet okozott, hogy ismét összeállt az a trió, amelynek szép emlékű korábbi produkcióját a délutáni film is felidézte, Várdai István játszott csellón, Alexei Volodin pedig zongorán. Bár előadásukban remekül szóltak a darab szenvedélyes vagy éppen sziporkázó részei, figyelemre méltó volt, milyen mély emberi történéseket tudtak megmutatni a csendesebb harmadik tételben. A műsor második felében Dvořák Esz-dúr vonóskvintettje csendült fel, és ha a délelőtti szereplőgárdára a szupercsapat szót használtam, ide is valami hasonló erős kifejezés illene, Baráti Kristóf mellett ekkor Pusker Júlia, Razvan Popovici, Szűcs Máté és Somodari Péter játszott. A zeneszerző az Amerikában írott művet igen demokratikus szellemben komponálta, minden hangszer csodálatos szólókat kapott, így valamennyi kiváló muzsikus művészetét megcsodálhattuk.

Bősze Ádám (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

A Kaposfest jellegzetessége, hogy a klasszikus mellett az igényes könnyűzene is szerepet kap, és ennek mintegy szimbóluma ifjabb Sárközi Lajos és zenekara, akik a Kapos Hotel terasza mellett már a koncertteremben, idén pedig az egyik ingyenes, szabadtéri koncerten is szerepet kaptak. A multifunkcionális hegedűvirtuóz, aki komolyzenész kollégái elismerését is elnyerte, ezúttal klasszikus és népzenei művekkel is színesítette műsorát, elhangzott például Massenet Meditációja és a Kállai kettős is. A népdaloknál pedig arra kérte a közönséget, énekeljenek vele, így A csitári hegyek alatt és a Tavaszi szél vizet áraszt igen szokatlan apparátuson szólalt meg. Ugyanakkor különleges élmény volt hallani, hogy a zenekedvelők milyen nagy százaléka rendelkezik olyan előképzettséggel, amelynek köszönhetően szeret és tud is énekelni. Nem lehet elégszer elmondani, milyen jó volna, ha ez a következő generációk esetében is így lenne – a briliáns, virtuóz sziporkák mellett ezzel a tanulsággal is megajándékozott minket a koncert.

Utolsó kaposvári reggelemen Kirill Troussov mesterkurzusára nézhettem be. A művész egy a Zeneakadémiára frissen felvételt nyert magyar hegedűssel, Nagy Flórával foglalkozott, aki Bach-művel készült a kurzusra. Ám miután eljátszotta azt, elképesztően részletes technikai finomságokkal kezdtek foglalkozni. Troussov megtanította neki, hogyan vegye kézbe a vonót, hogyan helyezkedjenek el rajta az ujjai, melyek a különböző technikák előnyei és hátrányai. Mindezt sok rávezető kérdéssel, saját történettel – megtudtuk például, hogy

A korai tapasztalat ugyanis döntő fontosságú, és a gyerekek, megijedve a vonó súlyától, hajlamosak azt rosszul megfogni. Pedig meg kell érteniük, hogy a vonó olyan, mint a hattyú: a vízben (a hangszeren) fenségesen mozog, miközben a földön (hangszer nélkül) esetlen – magyarázta.

A Kaposfest közönsége (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)

 A hegedűjáték további szépségeit csodálhattuk meg a délelőtti koncerten, az első műsorszám ugyanis Mozart B-dúr hegedűszonátája volt, Alexandra Conunova és Fejérvári Zoltán szívderítő játékában. Bár a szerencsések még másfél napig élvezhették a Kaposfest műsorát, nekem ez a Mozart-koncert volt az idei utolsó programom, ami szép és méltó zárása lett az eddigi élményeknek. A szonáta után az Esz-dúr zongoratrió következett, három külföldi művész előadásában, akik azonban mind a fesztivál oszlopos tagjai. Edith Peña zongoraművész előző este lapozott is férjének, Alexei Volodinnak, most pedig az ő keze alól peregtek ki a hangok, afféle csillogó gyöngyszemekként. A másik két közreműködő Pablo Barragán klarinétművész és az előző napi mesterkurzusról is ismert Razvan Popovici volt. Ahogy Bősze Ádám konferálásából is kiderült, ritka ez a trió-összeállítás, és ha még nem mondtam volna elég szépet a Kaposfestről, azt is mindenképpen ki kell emelni, hogy az itt felbukkanó, kiváló brácsaművészek alighanem nyertek pár rajongót ennek a talán nem mindig kellőképpen értékelt hangszernek.

Azok döntöttek jól, akik idén is az egész fesztiválra leköltöztek Kaposvárra, ahogy minden évben, ezúttal is úgy éreztem, jó lett volna még maradni. Persze elsősorban a zene miatt, de a művészetekről alkotott képünket árnyaló kísérőprogramok, a találkozások, a mesterkurzus másnapján ebédnél odaköszönő sztárművész és az egész miliő, annak köszönhetően, hogy sok ember azért gyűlik össze egy ilyen bájos kisvárosban, hogy valami szépet és jót tapasztaljon – mindez hozzájárul ahhoz a különleges örömhöz, amit csak a Kaposfesten lehet megtapasztalni.

Fejléckép: A kaposvári Szivárvány Kultúrpalota (fotó/forrás: Mohai Balázs / MTI)