Azóta, hogy felbukkantunk errefelé, mi magyarok a lehető legszorosabb kapcsolatban állunk a németekkel. Ismerjük egymást, mióta európai néppé váltunk, sőt még régebbről, hisz amikor megismerkedtünk, eszünk ágában sem volt még európaivá válni - tekintve, hogy azt sem nagyon tudtuk, hogy ez a bizonyos Európa létezik. Első találkozásaink gyaníthatóan nem voltak különösebben örömtelik, ám annál emlékezetesebbek későbbi barátaink szempontjából: ha tudnának, sokat mesélhetnének erről azok, akiket eleink furfangosan - előbb menekülést színlelve, majd a vágtató lovon hátrafelé fordulva - lenyilaztak. Azt semmiképp sem állíthatjuk tehát, hogy kapcsolatunk kezdetén annak tartalmát és dinamikáját a kulturális egymásra találás határozta volna meg. Hiába ismerjük azonban ősidők óta közvetlen szomszédainknál is jobban egy-mást, kevesen tudják, hogy még a múlt században is hat Németország létezett, s hogy Németország mai formájában a jelenlegi Európa egyik legfiatalabb állama.

S noha mi, felnőttek a huszadik század gyermekei vagyunk, ha kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallanunk, még mindig meglehetősen sztereotip, nem feltétlenül hízelgő kép él bennünk a németekről, aminek az eredete a 19. században, a császárság korában rejlik: az - egyébként tévesen - poroszosnak gondolt, militarista, rideg és kissé merev német képe. Ráadásul az Aranycsapatot is megverték, pedig akkortájt még focizni sem tudtak. Szóval nem árt, ha folyamatosan próbálunk lépést tartani a változások ütemével, s erre semmi sem alkalmasabb, mint a kultúra, pontosabban a kulturális javak befogadása. Hogy mit nevezünk német kultúrának, bonyolult kérdés, ennek belátásához elég a térképre tekintenünk.  Bajorország, Szászország Közép-Európában van, a Saar-vidék vagy éppenséggel Észak- Rajna-Vesztfália Nyugat-Európa. Schleswig-Holstein pedig már szinte Skandinávia. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne léteznék egységes német kultúra, csak éppen nem árt, ha tudatában vagyunk a sokféleségnek és sokszínűségnek, ami jellemzi. És ha ezt tudatosítjuk magunkban, szinte magától vetődik föl a kérdés, érvényesek-e a bennünk rögzült sztereotípiák. Itt van tehát egy nagy ország, amelyik számára - bármilyen furcsa -, a kicsiny Magyarország szintén igen fontos partner, még ha nem is annyira, mint megfordítva. Mert az, hogy számunkra Németország a legfontosabb minden tekintetben, kétséges nem lehet. Elég, ha belegondolunk, mit tettek a németek a magyar irodalom érdekében.

Kertész Imre, Esterházy Péter vagy éppen Nádas Péter a német fordítások révén vált világhírűvé, az pedig egyenesen kivételszámba megy, hogy egy magyar író, mint Márai, ne a német nyelv közvetítése révén kerüljön be a világ irodalmi köztudatába. Mint ahogy az is szinte egyedi eset, hogy egy magyar írónak a németnél előbb jelenjen meg angolul kötete, ahogy Barnás Ferencnek. Szóval fontosak vagyunk a németeknek, és nagy öröm, hogy szeptemberben ellátogat hozzánk a német kultúra színe-java. Mit kínál a szeptemberi fesztivál? Noha eddig az irodalmat említettük, ne feledkezzünk meg arról, hogy a Müpa mellett a fesztivál másik életre hívója a Budapesti Fesztiválzenekar. Fischer Ivánék jól átgondolt keresztmetszetét nyújtják e néhány napban mindannak, amit a német zene adott a világnak. Nem lehetett könnyű dolguk kitalálni, mi legyen a program, hiszen ha európai zenéről beszélünk, annak elsőszámú nagyhatalma Németország - de legalábbis a német nyelvterület. Merész vállalkozás a hangsúlyt úgy a kortárs zenére helyezni, hogy a „régi nagyokat" Brahms és Händel mellett a kevésbé ismert barokk zeneszerző, a skót és francia felmenőkkel rendelkező, magát azonban németnek valló, így személyében az európai hidakat megtestesítő Georg Muffat képviseli. Igaz, a német barokk nagyjai közül kozmopolita maga Händel is. A barokktól a bécsi klasszikus formanyelvhez visszanyúló Johannes Brahms két szimfóniáján keresztül vezet az út a kortárs zenéhez. Közben, pontosabban csak zeneileg közben, mert amúgy a fesztivál nyitányaként, hogy az opera rajongói se érezzék magukat elhanyagolva, Novák Eszter rendezésében színre kerül a Kurt Weill-Elisabeth Hauptmann-Bertolt Brecht szerzőtrió kevésbé ismert, de mindenképpen kevesebbet játszott Aki igent mond című operája. Most már tényleg a kortárs zenéhez érkezve, a Fesztiválzenekar előadásában, Franck Ollu vezényletével Hans Werner Henze, Wolfgang Rihm, Manfred Trojahn és Jörg Widmann kompozíciói nyújtanak erről izgalmasnak ígérkező körképet.

Ragaszkodva a nézethez, miszerint nincs komoly és nincs könnyű zene, csupán jó és rossz zene van, egy efféle zenei bemutatkozásból természetszerűleg nem maradhatnak ki a könnyedebbnek vélt műfajok képviselői sem. Természetes, hogy berlini dalok, kuplék, sanzonok önálló estet kapnak, hiszen a húszas évek kulturális aranykorában Berlin volt a frivolabb műfajok európai fővárosa. Marlene Dietrich, vagy a mai nagy dívák közül Ute Lemper neve világszerte ismert, de a mai jazznek is Németország az egyik európai központja. Arról, hogy ez így van, a frankfurti Tony Lakatos kvintettje, a Nils Wogram Nostalgia Trio, a Das Kapital nevezetű formáció, valamint a Michael Wollny-Tamar Halperin duó győzi majd meg az esetleg kétkedőket. S hogy a zenei kép teljes legyen, arról a 17 Hippies nevű együttes gondoskodik, akiket ugyan a „berlini stílus" megalkotóinak tartanak, de a zenéjük, méltón egy világvároshoz, nagyon is sokféle hatást és zenei nyelvet ötvöző világzene. Amikor már azt hinnénk, hogy igen, szép és teljes körű a program, hátradőlhetünk, hirtelen eszünkbe jut Fritz Lang vagy Friedrich Wilhelm Murnau neve. Hát a film, kérdezhetnénk megrökönyödve - az már nem is művészet? De az, nyugodjunk meg. Két filmet is láthatunk, s most engedtessék meg egy szubjektív sóhaj: egyikük a kedvenc filmjeim listáján nagyon is előkelő pozíciót betöltő Berlin felett az ég, Wim Wenders alkotása. Aki látta, tudja, miért nézze meg még egyszer - aki meg nem látta, javaslom, ne hagyja ki. A másik Pina Bausch Café Müller című táncfilmje.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy a mai táncművészet Pina Bausch nélkül nem létezne, vagy ha létezne is, semmiképpen sem lenne ugyanaz. Ha a bevezetőben irodalomról szóltunk, térjünk még vissza ide egy kis időre. A Müpa népszerű, Literárium című sorozata ezúttal különkiadással próbál meg viszonozni valamennyit abból, amit a magyar irodalom a németeknek köszönhet, és Terézia Mora, Ingo Schulze, valamint Esterházy Péter, Bán Zsófia és Dragomán György részvételével, meg a két ország közötti irodalmi kapcsolatok ápolásának fő specialistájával, Dalos Györggyel kötetlennek ígérkező beszélgetést rendez a berlini fal leomlásának közelgő huszonötödik évfordulója tiszteletére, hiszen tudvalevő, hogy ebben mindkét országnak volt szerepe. Hogy a kép végképp kerek legyen, az esten az egyre népszerűbb magyar HANEM zenekar német dalfeldolgozásokkal lép fel. Európai hidak. Épüljenek. Ismerjük meg jobban egymás kultúráját, oszoljanak az előítéletek. Legyen e fesztiválból a legnemesebb értelemben vett tradíció. Hogy már most izgatottan lehessen várni, ki, melyik ország mutatkozik be majd 2015-ben, vagy éppen 2027-ben. De addig ne mulasszuk el, hogy megtekintsük, mi is történik a kultúrában manapság ott, túl az Enns folyócska felső folyásán, vagyis az Óperencián.