Teltház van. Mindenki kipirult arccal tapsol – már percek óta. A művészek ki-be jönnek a színpadon, hajlonganak, aztán elszánják magukat, és eljátsszák még egyszer Brahms a-moll kettősversenyének harmadik, utolsó tételét. Ritka élmény hallgatni Perényi Miklós és Leonidas Kavakos kettősét a Pinchas Steinberg vezette Budapesti Fesztiválzenekar élén. Ki gondolná, hogy mindezt két nap alatt próbálták össze?!

- A ’90-es évek óta rendszeresen jár Magyarországon. Fellépett már Budapesten Nagy Péterrel, a Budapesti Fesztiválzenekarral, a Berlini Filharmonikusokkal, eljátszotta Csajkovszkij és Bartók hegedűversenyeit. Most mégis Brahms a-moll kettősversenyével lépett színpadra. Nem kockázatosabb vállalkozás egy ilyen többszereplős kamaradarabot két nap alatt összerakni, mint egy hegedűversennyel kiállni?

- Egyáltalán nem, hiszen sok éve kamarázom, többször játszottam már ezt a gyönyörű kettősversenyt, és Perényivel is dolgoztam már. Ha két napunk van arra, hogy összerakjunk egy művet valaki olyannal, akivel ismerjük egymást és jól tudunk együtt játszani, akkor ez az idő tökéletesen elegendő.

- Valóban, a március 15-i koncerten is érezni lehetett, hogy két olyan ember muzsikált, akiknek fontos az együttzenélés, megtalálják egymás között az összhangot, sőt inspirálják egymást. Miért tartja ennyire fontosnak a kamarazenélést?

- Mindenféle zenét szeretek játszani, de a kamarazene azért fontos számomra, mert egyrészt arról szól, hogy nagyon sok zeneszerző csodálatos kamaraművet írt, amiket nagy öröm előadni, másrészt, amikor együtt játszol valakivel, akkor részese lehetsz egy olyan előadásnak – ha szerencsés a közreműködők közötti kémia –, amiből sokat lehet tanulni. Azt hiszem, a muzsikusok számára a kamarazenélés valami igazán esszenciálisat jelent: az ember megtanul hallgatni, és megtapasztalja, hogy milyen egy másik muzsikussal együtt zenélni. Ehhez rugalmasnak kell lenni, de ha mindezt sikerül megvalósítani, akkor a közreműködők együtt érik el a harmóniát, megtalálják a közös nyelvet, és azt gondolom, hogy ez nagyon tanulságos minden zenész számára.

- Nagyon ritka, hogy egy hegedűművész magas színvonalon vezényeljen is. Zongoristáknál ez érthetőbb, mert ők eleve több szólamban gondolkodnak, de a hegedű dallamhangszer. Hogyan lesz a hegedűsből karmester?

- Mindig bennem volt a vágy, hogy kipróbáljam magam, hogy kiterjesszem a zenei horizontom, igaz, hogy mindez sokkal hamarabb vált valóra, mint gondoltam. Azért vezényelek, mert a zenekari repertoárral karmesterként azokkal a kompozíciókkal is kapcsolatba kerülök, amelyek nem pont hegedűszólóra íródtak, és azokat a zeneszerzőket is megismerhetem, akik nem komponáltak olyan sok művet erre a hangszerre. A vezénylés ahhoz is hozzásegít, hogy egy teljes szimfonikus zenekari képet kapjak a darabról: látom, milyen a hangszerelés, mik azok a dolgok, amiket a zeneszerzők kerestek, milyen színeket akartak kihangsúlyozni egy-egy műben.

Azt gondolom, hogy nem olyan egyszerű vezényelni, és nem csupán elhatározás kérdése. Korábban azt hittem, hogy ez olyan dolog, amit "csak úgy" csinál az ember, de tévedtem. Ezt tanulni kell, és nemcsak a szakmai oldalát. A dirigálás nagyon komoly pszichológiai követelményt is elém állít, olyat, amivel szólistaként nem kell megküzdenem: meg kell győznöm a zenekart arról, hogy én mit gondolok az adott műről. A próbák során kreatívnak kell lennem, és el kell tudnom viselni azt a fájdalmat, ami akkor ér, ha nem működik a zenekar és a karmester között az a bizonyos kémia. A karmesternek magabiztosnak kell lennie, ugyanakkor van egy határ, amit ha átlép, akkor arrogáns lesz: a túlzott magabiztosság nem túl szimpatikus a zenekar számára. Nagyon izgalmas megtalálni ezt a finom egyensúlyt.

Örülök annak, hogy a Camerata Salzburggal játszhatok, és 2007 októbere óta én lehetek az együttes művészeti vezetője. Keményen dolgozunk, és büszke vagyok azokra a koncertekre, amit együtt adtunk, a lemezekre, amit együtt vettünk fel, mert azt gondolom, hogy azok az interpretációk, amiket mi hozunk létre, nagyon érdekesek. Amikor vezényelek az a célom, hogy úgy hangozzék el a darab, ahogyan azt én játszanám.

- Ha ennyire mélyen érdeklik a darabok, akkor a zeneszerzés nem foglalkoztatja?

- Azt hiszem, hogy a két dolog nem következik egymásból. Nem zárom ki a lehetőségét, de én tisztelem és elismerem annyira azokat a zeneszerzőket, akiknek a műveit játszom, hogy nem gondolom, hogy zeneszerzőként többet tudnék nyújtani a közönségnek, mint amennyit hegedűművészként tudok.

- Rendszeresen dolgozik együtt magyar muzsikosokkal, például Nagy Péterrel, Schiff Andrással, Várjon Dénessel, Fischer Ivánnal. Mit tudnak a magyar muzsikusok, amit mások talán nem?

- A zene nem nemzetiségtől függ. Minden művész, akivel együtt dolgozom, hozza magával a próbákra a saját élményét, tehetségét, tudását, személyiségét, és minden egyes művésszel való közös munkát ez tesz különlegessé. A legfontosabb a partnerbe vetett bizalom: a tehetségében, az ösztönösségében, az elhivatottságában. Én ugyanezt próbálom nyújtani, és remélem, hogy az eredmény, ami ebből az összmunkából jön, az a lehető legjobb, amit adhatunk. A magyar művészek esetében talán a darabokhoz való közelítés az érdekes, és ez a kvintesszenciáját adja annak, amit én a zenéről gondolok: az ösztön és az intellektus olyan módon keveredik az ő munkájukban, ami számomra egyedülálló, és egy magasabb minőséget jelent.

- Minden hegedűhangban benne van a hegedűs lelke is. Az Öné véleményem szerint rendkívül tiszta, erőlködéstől, pózoktól mentes, mégis rendkívül energikus. Ön ugyanígy látja, vagy mindez csak technika kérdése?

- Örülök, hogy így gondolja. A legfontosabb számomra az, hogy a zenét nem a saját céljaimra használom. A zenét szolgálni kell, respektálni kell a zenei szöveget: a zeneszerző gondolatait próbálom megérteni a kompozíción keresztül, és nem a saját ötleteimet és érzéseimet viszem bele az előadásba. Természetesen megpróbálok a személyességre törekedni, de csak addig a pontig, amíg az nem zavarja a zeneszerző személyiségét, és azt, amit ő mondani akart. Mint elvet azt szeretném követni, hogy ne legyek magamutogató. Hogyha azt szeretném kifejezni, amit én érzek, amit én gondolok, akkor saját zenét írnék, de Mozartot, Paganinit, Beethovent vagy Brahmsot nem lehet úgy játszani, hogy magamat eléjük helyezem. A darabok nem rólam, hanem róluk szólnak: a szolgálatába kell állnunk ezeknek a tehetséges embereknek.

Én nem hiszek abban sem, hogy a saját korunkat kell belevinni egy más kor zenéjébe: a komponálás érájába, társadalmi helyzetébe, kultúrájába kell helyezni a darabot, nem kiragadni onnan, és átemelni a mába. Természetesen nem kerülhetjük meg saját korunkat, hiszen mai emberek vagyunk, de van egy bizonyos határ. Van hely az önállóságra – bár, valljuk be, hogy ez nem túl sok. Azt hiszem – legalábbis bízom benne –, hogy sikerül a helyes arányt megtalálnom. Nem fogom vissza magam, nem korlátozom magam, és természetesen tudom, hogy nem lehet soha tökéletes az ember. Megfelelő arányban kell a saját személyiségnek teret adni a munka során.

Végh Sándortól kaptam pályám során a legszebb bókot, amikor tanácsot kértem tőle a jobbkéz-technikámmal kapcsolatban. Ekkor mondta azt, hogy én nagyon személyesen, de egyáltalán nem magamutogatóan játszom. És így is kell játszani, ez az az elv, amit követni szeretnék.

- Évente turnézik, rengeteget utazik, sokat szerepel a világ vezető zenekaraival és jeles művészeivel. Vannak Yehudi Menuhinéhoz hasonló Életreceptjei, amelyek segítenek megújulni és fejlődni?

- Nincsenek életreceptek, mert abban a pillanatban, ahogy lesznek, véget ér az élet. Mégis, talán az a legfontosabb, hogy figyeljünk. Ha figyelünk, akkor nagyon sokat tanulhatunk, és ezáltal fejlődhetünk. Az élet dinamikus, változó, meglepetésekkel teli (pozitív és negatív értelemben is). Nyitottnak kell lenni, készen kell lennünk a változásokra, arra, hogy ne vegyünk semmit készpénznek, ne vegyünk semmit biztosnak. Meg kell próbálnunk megérteni azokat az üzeneteket, amiket személyes életutazásunk során kapunk. Ezek sokszor olyanok, mint a delphoi jósda kétértelmű üzenetei, és a saját bölcsességünkre vagyunk utalva, hogyan értelmezzük őket. Ugyanúgy a zenében is bizonyos szempontból aktív, bizonyos szempontból passzív szerepet kell játszanunk. Mindenfajta végletesség nélkül kell megfejtenünk és lefordítanunk a dolgokat. Mint amikor verset mondunk, amikor nem olvassuk, hanem szavaljuk, amikor a szellemiséget próbáljuk megérteni, azt próbáljuk lefordítani. Objektíven kell felmérni a helyzetünket, és csöndesen befogadónak kell lenni: a csend nagyon fontos.