Ittzés Gergely fuvolás átiratairól: „a fölényes technikai tudás csupán eszköz”

Pontosabban Hiroko Sasakihoz, akivel korábbi közös kanadai tanulmányaik óta összeszokott kamarapartnerekké váltak. Ők nem kevésbé katartikus erejű művet adtak elő együtt, mint Schubert négykezes f-moll fantáziáját. A koncert többi részében különböző korok hegedű-zongoraszonátáinak – szinte csupa kiemelkedő remekműnek – Ittzéstől származó fuvolás átiratai szólaltak meg a tihanyi apátsági templom kissé visszhangos, de emelkedettséget sugárzó terében.

A programot Mozart K. 304-es e-moll szonátája nyitotta, s ebben azonnal félreismerhetetlen volt a két művész precíz és érzékeny összjátéka, Hiroko Sasaki bársonyos zongorahangja és Ittzés lágy, minden forszírozást nélkülöző, mégis erőt sugárzó, nagy lélegzetű dallamíveket építő játéka. Az éneklő játékmód Sasakinak is jelentős erénye, jóllehet előadása bizonyos schumannos jelleget kölcsönzött különösen a lassú tétel egyes helyeinek –

Ittzés Gergelyt játékának sallangmentességén, kiegyensúlyozott klasszicizmusán túl az átirat anyagszerűsége, természetessége is dicsérte.

Érdi Tamás és Hiroko Sasaki (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

Az ezt követő Schubert-négykezes elsősorban Érdi Tamás jóvoltából volt emlékezetes. Bár összjátékuk összehangolt és ritmikailag igen precíz volt, és a nyitószakasz leírhatatlan fenségessége ugyanolyan szépen szólalt meg, mint a scherzo-szakasz tündéri-tovalibbenő pillanatai, s a felületek kibontása, a nagyforma felépítése is szuggesztív hatást keltett, azért megfigyelhető volt egy jól érzékelhető fajsúly-, de legalábbis karakterkülönbség a felső szólamot a megszokott, erőteljességében is finom, érzékenységében is férfias módon megszólaltató Érdi és a csodálatosan megírt, „merített” basszushangokat ugyanolyan jelentőségteljesen megszólaltatni nem tudó partnere között. Ez az egyensúlytalanság úgyszólván folyamatosan érzékelhető volt, ezen belül azonban nagyon szép karakterekben és sok mintaszerű gyengédséggel megszólaltatott hangban gyönyörködhettünk.

Hiroko Sasaki és Ittzés Gergely (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

A kitérőt Dohnányi Ernő 1912-ben komponált cisz-moll hegedűszonátája (op. 21) követte. A darab rendkívül igényes zongoraszólama Hiroko Sasakit a legjobb oldaláról mutatta be: elismerésre méltó technikai biztonsága, a posztromantika hangjának tökéletes átélése és átadása itt impresszívnek bizonyult. Ittzés ebben a zenei világban is tökéletesen otthonosan mozgott; feltűntek szabadon szárnyaló, nagyszerűen felépített dallamívei és Dohnányi néhány csodaszép lírai pillanatának ihletett megformálása. A pillangó-csapongású scherzo (Allegro con tenerezza) a két művész összjátékának legszebb megnyilvánulásait hozta magával, s Dohnányi e ragyogó darabjának a humorát is maradéktalanul érvényre juttatták.

Koncert a tihanyi apátságban (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

A meghirdetett műsor zárószámaként azután megint egy óriási remekmű következett: Debussy kései hegedű-zongora szonátája, amely az évtizedek múlásával egyre inkább kora meghatározó alkotásainak egyikeként áll előttünk. Tulajdonképpen itt mutatkozott meg igazán, teljes mélységében Ittzés Gergely kiemelkedő formátuma, mert ebben a mérhetetlenül sokrétű, egyszerre mélyre hatoló és semmilyen konvenciótól nem kötött darabban is sajátjaként mozgott, teljes jelentőségét láttatni engedte, és megmutatta benne egyik legimponálóbb tulajdonságát. Nevezetesen azt, hogy tulajdonképpen nem egyszerűen arról van szó, hogy fuvola-átiratai rendkívül hangszerszerűek, hanem jóval többről: arról, hogy a zeneértés, az előadói kompetencia és ihletettség egy bizonyos szintjén fölül a hangszer sajátosságai vagy akár a fölényes technikai tudás is csupán eszközök egy magasabb tartalom közvetítésének szolgálatában.

A koncert július 28-án hangzott el a Tihanyi apátságban, a Klassz a pARTon fesztiválon.