Zenekedvelő családból származik, bár édesapja ácsként, nagyapja pedig szénbányászként dolgozott, mindketten játszottak hangszeren, ahogy az édesanyja is tanult zongorázni. Milyen muzsika kötődött gyermekkorában a karácsonyhoz?

Skóciában nőttem fel, egy kis katolikus általános iskolába jártam, ahol nagyon kedves apácák tanítottak minket. Korán megismertük a karácsony történetét, sok brit és európai karácsonyi éneket tanultunk. Ezeket otthon, a családban és a helyi templomban is énekeltük, a népszerű karácsonyi dallamok közismertek voltak arrafelé.

Mikor merült fel önben először, hogy ír egy saját Karácsonyi oratóriumot?

Addigra már megírtam a két passiómat, a János- és a Lukács-passiót. Ezek persze a bibliai történet más részét dolgozzák fel, Krisztus halálát, ami sokkal drámaibban ábrázolható. De rá kellett jönnöm, hogy nincs túl sok új karácsonyi zene.

Egy ideig haboztam, hogy írjak-e én is karácsonyi oratóriumot, de aztán ráébredtem, mennyi szépség és dráma rejtőzik a bibliai történetben, ami nem csak a vallásos emberekhez állhat közel. Igazából az én darabom sem liturgikus mű lett. Bár vallási témájú, a koncerttermek számára készült. A mű azután sok meghívást is kapott, Londonban is előadták, vezényeltem Amszterdamban a Covid idején, tavaly pedig Skóciában, úgyhogy elfoglalta a helyét a karácsonyi darabok között.

Nem nyomasztja a hagyomány, amikor ilyen nagy múlttal rendelkező műfajban ír? Hogy képes szabadon használni a műfajokat, formákat?

Persze, a ma élő zeneszerzőkre mindig nyomás nehezedik, ha a múlt nagy komponistáinak a lábnyomába lépnek.

Úgyhogy az elején eldöntöttem, miben fog különbözni tőle a zeném. A karácsonyi oratóriumnál ez kevésbé volt probléma, sokkal szabadabban tudtam megalkotni a mű struktúráját. Nem függtem annyira a mintáktól, attól, amit Bach vagy más szerzők csináltak a karácsonyi műveikben. Először elkezdtem összeállítani a szövegeket, köztük az angol költészet olyan darabjait, amelyeket ezek a komponisták nem is ismerhettek: 16-17. századi műveket, Milton és John Donne alkotásait – ezek adták a műben található áriák szövegét. Aztán választottam bibliai részleteket is, Máté evangéliumából, illetve János evangéliumának elejét, Krisztus megtestesüléséről és születéséről. Az anyag egy része latinul van, egy része angolul, és bekerült négy Szimfónia-tétel is, ahol csak a zenekar játszik. Azt is tudtam, hogy egész estés kompozíciót akarok írni, egy ilyen nagy műnek pedig jól ki kell gondolni a felépítését. Végül úgy alakult, hogy a darab két nagy részből áll, és mindkettő palindrom formát követ.

James MacMillan (Fotó/Forrás: James Bellorini)

Ön „építész” típusú zeneszerző, akit a mű struktúrája érdekel elsősorban?

Igen, nagyon fontosnak tartom, mind a metastruktúrát, ahogy ennek a műnek az esetében, illetve az apróbb részletek összeállítását is. Az a fajta zeneszerző vagyok, aki alaposan átgondolja, hogyan kell formálni a gondolatokat és a kisebb alkotóelemeket, hogy jól illeszkedjenek.

Feltételezem, a Karácsonyi oratórium szerkezete egyfajta metaforikus jelentést is hordoz, gondolok itt arra, hogy mindkét rész hét-hét tételből áll, ami szakrális jelentést hordozó szám.

A hetes szám vallásos értelemben és a zenészeknek is nagyon fontos. Ilyen még a hármas, amely utalhat a Szentháromságra, de a hármashangzatra is. A zeneszerzők általában a számok megszállottjai, mindig is azok voltak. Nemcsak Schönberg, Berg és Webern a tizenkét fokú skálával, hanem már a 20. század előtt is találhatunk példákat, hogy valaki számok alapján strukturálja a művét. A Fibonacci-sorozat Mozartnál, sőt még nála korábban is megjelenik. Előfordul, hogy a zene teljes egészében matematikai alapokon nyugszik, aminek sokszor spirituális jelentősége van.

Nemcsak a vokális, de gyakran a hangszeres darabjai is rendelkeznek valamilyen történettel, programmal. Nem hisz az abszolút zenében, vagy csak nem áll közel önhöz?

Egyaránt érdekel a zene absztrakt természete és asszociációs ereje: hogyan képes történeteket mesélni, képeket lefesteni.

Például korai darabom, az Isobel Gowdie vallomását zenekarra írtam, ám valós személy történetét dolgozza fel, a skóciai boszorkányégetések idejéből. A versenyműveim közül említhetném például a Veni, Veni, Emmanuel című ütősversenyem, aminek szintén van liturgikus vetülete. Ugyanakkor az utóbbi években egyre absztraktabbá váltak a hangszeres alkotásaim, ide sorolható a 2. zongoratrióm vagy a 3. vonósnégyesem: nem kapcsolódik hozzájuk semmilyen asszociáció. Változik a zenei megközelítésem, és majd meglátjuk, merre vezet ez az út.

James MacMillan (Fotó/Forrás: Hans van der Woerd)

Ön alapvetően vallási témájú műveiről ismert. Ezeknek az absztraktabb daraboknak indirekt módon sincs vallási tartalma?

Érdekel a zene és a teológia kapcsolata, és ennek a tudományos, intellektuális megközelítése: mi a szerepe a szentségnek a muzsikában. Amikor azonban abszolút zenét írok, a természetfeletti keresése kevésbé egyértelműen jelenik meg. De sok ember szerint a zene eleve a legspirituálisabb művészeti ág, tehát lehetséges, hogy az absztraktabb műveim komponálása során is él bennem ez az összefüggés. A zene valami olyasmihez akar közel hozni minket, ami túlmutat rajtunk.

Mennyiben akart reflektálni a Karácsonyi oratóriumban arra, ahogyan megváltozott az ünnep jelentése az életünkben? Mit gondol, nehezebb ma megtalálni a karácsony üzenetét?

Talán tudattalanul éppen ez lett a mű lényege: visszaemel a kultúránkba egy történetet, amelyről azt hisszük, jól ismerjük. Már gyerekkorunkban találkoztunk vele, jelen van a közösségeinkben, még akkor is, ha ezek már jóval kevésbé kapcsolódnak a valláshoz, mint a korábbi generációk esetében.

Így volt ez a passióim esetében, amelyeket angol szövegre írtam, angol nyelvű közönség számára, akik így egészen új tartalommal szembesülhettek. A Karácsonyi oratóriummal kapcsolatban is beszéltem emberekkel, akiket meglepett némely megoldás, a szöveghasználat és az első rész drámai erejű negyedik tétele. Ebben a betlehemi gyermekgyilkosságokkal foglalkoztam, azzal a bibliai résszel, amelyben Heródes megöleti az ártatlan kisgyermekeket. Borzasztó történet, és általában kimarad a karácsony kommersz megközelítéseiből. Persze, ahhoz túl nehéz, ugyanakkor fontos része az eseményeknek. Amikor szembesülünk vele, felismerhetjük, milyen gonosz erők lebegtek e körül a gyönyörű történet körül, és hogy ezért kellett a gyermek Jézusnak anyjával és Józseffel Egyiptomba menekülnie.

Előfordult olyan is, hogy nem vallásos emberek jeleztek vissza önnek arról, hogy a zenéjében valami újat fedeztek fel a karácsonnyal kapcsolatban?

A zeném mindenkihez szól, nemcsak a vallásos emberekhez, már csak azért sem, mert hangversenytermekben, tehát szekuláris környezetben szólal meg. Sokféle ember ül a nézőtéren, aminek nagyon örülök.

hiszen a klasszikus zenei kánon nagy része erre épül: Beethoven és Mozart miséi, a barokk és azt megelőző korszak zenéje mind hozzájárultak a keresztény örökséghez. A zenekedvelők elfogadják, hogy a vallás fontos szerepet játszott a kultúránk létrejöttében.

James MacMillan (Fotó/Forrás: Marc Marnie)

A budapesti koncerten ön is fogja dirigálni a Karácsonyi oratóriumot. Azt olvastam, hogy sokáig el sem tudta képzelni, hogy a vezénylés az élete állandó része lesz. Hogyan lett mégis az, illetve hogyan tudta már pályán lévő művészként elsajátítani a szakma gyakorlati oldalát?

Igen, ez egy meglepő fordulat volt, már jócskán a harmincas éveimben jártam, amikor elkezdtem rendszeresen vezényelni. Akkor viszont sok meghívást kaptam, úgyhogy mondhatnám, hogy egy kései tanulóidőszak következett. Először a saját darabjaimat dirigáltam, és a kollégáimét, mai zeneszerzőkét. Az 1990-es években sok kortárs koncertet vezényeltem, például Harrison Birtwhistle, Peter Maxwell és más brit komponisták műveivel. Aztán következett a 20. századi repertoár, Benjamin Britten, Michael Tippett, akik már kissé korábbiak, majd Vaughan Williams, Sibelius és Sosztakovics. Így egyre távolabbra haladtam a jelenkortól. De nagyon óvatosan választom meg a karmesteri repertoáromat, Mahler-szimfóniákat azért nem szoktam felvenni a programomba. Most Észtországban vezényelek egy koncertet, egy saját mű, egy Mendelssohn-szimfónia és egy Rautavaara-darab fog elhangozni. Tavasszal pedig Minnesotában Rahmanyinov, Wagner és Rimszkij-Korszakov műveit fogom dirigálni a saját kompozícióm mellett, tehát sokféle szerző sorra kerül, akik jól illenek a saját zenémhez.

Melyiket kedveli jobban: amikor ön vezényli a saját művét, vagy amikor mások dirigálják, és önnek csak hallgatnia kell?

Mindkettőt szeretem, az is nagyszerű, amikor úgynevezett igazi karmesterek adják elő a műveimet. Nemrég jöttem vissza Stockholmból, ahol egy fesztivált rendeztek a darabjaimból, és a kiváló fiatal amerikai dirigens, Ryan Bancroft vezényelte a legtöbbet. Még csak a harmincas éveiben jár, de zseniális muzsikus. Fantasztikus volt nézni, hogyan dolgozik. Rengeteget tanultam tőle, és mivel én is vezénylem majd néhány hónap múlva az egyik darabomat itt, Skóciában, gondosan feljegyeztem, mit csinált.

Budapesten pedig most fog először vezényelni. Járt már itt, ismeri a városunkat, a zenei életünket?

Még sosem jártam Budapesten. Rendkívül izgatott vagyok, mivel köztudott, hogy fantasztikusan muzikális városról van szó, remek zenekarokkal és zenészekkel, akik közül hallottam is néhányat a nagyvilágban játszani. Már nagyon várom a budapesti koncertet!

Támogatott tartalom.

Fejléckép: James MacMillan (fotó: James Bellorini)