Az Amadinda közönsége tipikus: sok a fiatal, sok a mosolygós arc, kevesen jönnek öltönyben. Ez nem azt jelenti, hogy ne vennék komolyan, amit az együttes játszik, sőt. És vannak persze a közönség soraiban a muzsikusok, akik talán tanulni jöttek, ha mást nem, azt, hogy legközelebb mit írhatnak e négy embernek.

Ha a mostani koncertből indulunk ki: bármit. A fantáziánkat nem kell korlátoznia holmi zenei lexikonoknak, legalábbis én egyetlen olyan lexikont sem ismerek, melyben szerepelne az ötliteres söröshordó mint hangszer (különösen olyan megkötéssel, hogy a hordó eredeti tartalma mindegy, milyen sör, de német Pils legyen). A szünetben, a stúdió ajtaja előtt azon elmélkedtem, mekkora kamion kellene ahhoz, hogy az Amadinda összes hangszere elférjen rajta. Mekkora logisztikai feladat lehet megszervezni egy turnét. Mert négy marimbát elhelyezni még belátható, de mi van, ha a messze távolban valaki váratlanul felkiált: „Úristen, otthon maradt a poroló!”, vagy „Van valakinél egy vesszőseprű?” Mert söröshordót beszerezni nem kunszt, a behangolása pedig direkt élvezet. De honnan szerez az ember ágyúhengerfejet?

A Hatos is jobban hasonlított gyárra, mint stúdióra. A különböző munkafolyamatok rendszerint különböző helyszíneken zajlanak, nem elég tehát a kottát megtanulni: legalább ekkora munka begyakorolni, hova tegye az ember melyik ütőjét, honnan mikor merre induljon el, hogy ne akadjon össze a másikkal, pláne, ha közös fatuskót kell püfölni.

A koncert Holló Aurél darabjával indult – itt szólalt meg a legtöbb fúvós, a furulyától a kagylókürtig. A hangverseny ötödik, nélkülözhetetlen szereplője a műsorközlő, Szalóczi Pál volt, aki minden szám előtt elmondta, mit kell tudnunk – ő magyarul mesélte el azt, amit később Rácz Zoltán japánul gajdolt: a két tigris közt liánon lógó emberke történetét. A zen-buddhista tanítás lényege, ha jól értettem, hogy örüljünk annak, ami van, voltaképp a mi életünk se más, mint egyensúlyozás egy szál liánon, s az eper, amit nagy nehezen elérünk: ajándék, de a C-ről magabiztosan D-re lépő furulya bizony lehanyatlik, visszacsúszik legalábbis Ciszre, ami nem kevéssé jelképes.

Vidovszky László Hoquetus című műve matematikai feladvány: a három dallamhangszer (marimba) és a periodikusan kerengő, különböző tárgyakat (ha jól emlékszem, Karlsberg Pils volt középen, de később kiderült, hogy ennek csekély a jelentősége) különböző tempóban csapkodó negyedik összjátéka. Megtudhattuk, a mű ihletője az Amadinda első lemezéről közismert Sáry László-darab (Kotyogó kő egy korsóban) – ha őszinte lehetek, nekem nem jött ki a megoldás.

A kiadottól eltérően ezután nem egy Petrovics-darab következett, hanem Balassa Sándor op. 18-as Kvartettje. A hatvanas évek végén íródott tanulmányszerű művet sokáig eljátszhatatlannak hitték, s bár az Amadinda fölényes biztonsággal szólaltatta meg, megértjük, hogy nem sokan vállalkoznak e feladatra. Balassa a lexikonból indult ki, valószínűleg végigvette az „ütőhangszerek” szócikket, aztán hadd szóljon. Sokáig csak azt érzékeltem: nagyon nehéz a feladat, nagy munkát végeznek a fiúk, de azt mindig élveztem, ahogy átadják egymásnak a hangot, hangszercsoportot – aztán a záró tételen átsejlett Bartók, talán a Divertimento és a Zene, egy-egy pillanatra –, és legalább e tétel igazán zenének tetszett.

Szünet után ismét dallamos, a Zenhez közel álló mű (voltaképp egy tétel) következett, Dukay Barnabás szerzeménye, melynek címe hosszabb, mint maga a mű (Lebegő pára a mélység színén kavargó esti szelekben – hangszeres motetta négy marimbára), a szerző vezényletével. Ez a Steve Reich azonos hangszerekre írt műveire emlékeztetően lebegő kompozíció lelkileg készített elő Váczi Zoltán megfejtetten is meg nem értett című (RECONSTRUCTION – beFORe JOHN6) darabjára. (A magyarázat olyan volt, mint ahogy Micimackó magyarázza el, miért ez a neve, illetve hogy és miért kell Kangának azt mondani: „ehe”.) Azt hiszem, aki rádión hallgatta az adást, nem tudja, mit veszített. E darab előadása ugyanis igazi performance. Kezdve azon, ahogy a négy meglett férfiú a közönség háta mögül vízikanárit fújva (a hangszerek elnevezéséért nem szavatolhatok: tudják, arra gondolok, amibe vizet teszünk, belefújunk, oszt csicsereg) előjön. Az egyes tételek egyébként a görög mitológia éráit jelképezik. Első hallásra-látásra talán nem derül ki, miképp, de itt már leplezetlen a humor: amikor a vesszőseprűn rappelve elhangzik a Dömötör Ödönről szőlő, bocsánat, szóló történet, akkor a közönség a hasát fogja. Sok minden derült még ki: pl. ha egy nagyobb hordónak kihúzzuk a belét, morog, mint oroszlán (az aktus a csónakmotor beindításához hasonlatos). A hangszerek közül a villanygomba hangja tetszett legjobban, de bizony szerepet kapott a szőnyeg és a poroló, a két négyzetméter cintányér (ld. egy négyzetméter vodka), az ágyúhengerfejek és az összes sereshordó. A darab a lukbakergetős türelemjátékra emlékeztető tengerzúgással és a négy előadó kivonulásával ért véget.

Eddig a játék – és első látásra e műnek valóban a játékos, helyenként akár Cage-esen polgárpukkasztó oldala kerül előtérbe; közben a laikus közönség is jól érzi magát. Ám szinte biztos vagyok benne, hogy ha valaki alaposan megtanulja e művek saját játékszabályait, a dolog véresen komoly. Akkor talán a matematikai feladvány megfejtése is egyszerűbb, és kiderül, hogy és miért következnek egymásra a nagy korszakok, és ezek hogy függnek össze vízikanárival, hordóoroszlánnal, a köldökön dögönyözött böglyökkel, be- és kivonulással vagy a jólhangolt söröshordókkal. Valószínűleg csupán az életünket kell rááldozni.

(Magyar Rádió 6-os Stúdió, május 12. 19:30; Az Amadinda Ütőegyüttes koncertje fennállásának 20. évfordulója alkalmából; Holló Aurél, Vidovszky László, Balasa Sándor, Dukay Barnabás és Váczi Zoltán művei; tagjai: Rácz Zoltán, Váczi Zoltán, Bojtos Károly, Holló Aurél; km.: Kovács Dénes (hegedű)