A dirigens, Daniel Oren munkásságáról annyit árult el a kis füzetecske, amelyet a kezünkbe nyomtak a szorgos hostessek, hogy megnyerte a Herbert von Karajan-karmesterversenyt, a felsorolásokból pedig úgy tűnt, hogy elsősorban operakarmesterként működik a világban. Ez utóbbi nem feltétlenül rossz ómen, tekintve, hogy Beethoven ötödikje, az est nyitószáma, a világ talán legtöbbet játszott darabja, hangjairól szó se essék, itt valóban a drámai építkezés, a tempó és a dinamika, a hangsúlyok játszhatnak főszerepet. Daniel Oren hatalmas elánnal próbált jelezni minden rezdülést, azonban mozdulatai nem mindig tükrözték azt a zenei folyamatot, amelynek közepén éppen járnunk kellett volna.
Éppen ezért nem is nagyon beszélhetünk zenei folyamatokról, mindössze egy jól, hiba nélkül eljátszott, közismert darabról. A hórihorgas dirigens vad gesztikulálása és dobogón táncolása furcsán rímelt a megszólaló zenére - ha elfogadjuk azt a közismert tételt, miszerint a karmester gesztusai segítenek a művészek és a befogadók közötti kommunikáció létrejöttében, a zenei narratíva felmutatásában. Ebben több alapvető hibát is elkövetett Oren, amikor például a lassútétel vonós-variációi között a klarinétnak (és később a többi fafúvósnak) sem belépéseit, sem frazírozását nem dirigálta, és csak a vonósokkal volt elfoglalva; ezenkívül időnként furcsa hördülésekkel és hangos dúdolásokkal kísérte vezénylését. A leggroteszkebb megnyilvánulása pedig az volt, amikor a szimfónia legfeszültebb pillanataiban, a harmadik tétel végén a hegedűk semmibe vesző pizzicato-dallamát éktelenül kalimpáló, görcsbe rándult bal kézzel dirigálta - ahelyett, hogy az átvezetés Asz-hangnemváltását, majd a finálé kirobbanását előkészítse. Az igen lagymatag taps félreérthetetlenül jelezte, hogy valami zavar történt a kommunikációban.
Szünet után a sajátosan hangszerelt Bernstein-darab (vonóskar, rézfúvók, seregnyi ütős és két hárfa) szólaltatta meg a zsoltárokat, a Nemzeti Énekkar és fiúszoprán szóló segítségével. A kórus rendkívül igényesen szólaltatta meg a hol motettára, hol filmzenére emlékeztető, nehéz szólamokat. A zsoltárszövegek válogatását a kísérőfüzetben olvashattuk, Morandini-Gut Dániel csengő és tiszta hangja a pásztorfiú Dávid király alakját villantotta fel, a két hárfa kíséretével, a héber eredetivel szóló könyörgéssel. A rövid, de igen egyéni hangú alkotás jól illeszkedett a műsorba, és itt a dirigens inkább elemében érezhette magát, határozott ütései pontosak voltak, a kórust és a szólistát is adekvát módon, karakteresen vezényelte. A mű végén a fiúszoprán szólistának megérdemelten sok-sok tapsot vezényelt ki a közönségből Daniel Oren.
A Bolero jó tempóban, gömbölyű, puha fuvolaszólóval indult, hasonlóan szépen és pontosan szólt a klarinét, kissé nyersebben a fagott. Itt már felvillant, szépen mutatkozott a koncepció, és kellett mindehhez egy nagyszerű, precízen játszó zenekar is. A folyondárként kígyózó dallamok rengeteg sok artikulációs apróságot mutattak, ötletekben nem volt hiány, a zenekari muzsikusok pedig hallhatóan élvezték az egyre erőteljesebb és színesebb hanghatásokat, Ravel halhatatlan remekét. A harsonaszóló (Káip Róbert) tanítani valóan gyönyörű volt, és a legvégére is maradt erő ebben a 17 percnyi crescendóban. Ekkor már megérdemelten szólalt meg a vastaps, bár kellett némi "segítség" hozzá a színpadról - kár volt ezekért a színpadias pillanatokért. A klasszikus repertoárdarabok legelcsépeltebb tagjaiba is életet lehet lehelni, csak tudni kell érzékeltetni a koncepciót vagy azokat a különös pontokat, ahol egy új értelmezés láthat napvilágot - mielőtt végképp szoborrá dermednek azok a zseniális alkotások, amelyek nem véletlenül lettek állandó színpadi visszatérők.
hírlevél
