- A pravoszláv liturgiában nem megengedett a hangszerhasználat, kizárólag a capella, azaz kíséret nélküli ének lehet templomi zene, a szertartásokat vezető diakónusok pedig a hagyományoknak megfelelően a leggyakrabban basszisták. A basszushangzás, és a basszisták tisztelete a bizánci időkből eredeztethető, és alapvetően meghatározta orosz egyházzene és a templomi kóruséneklés gyakorlatát. A diakónus erős, átható basszushangja természetesen hozzájárult ahhoz is, hogy a neki felelő kórusnak is átütő hangzása legyen. Az októberi forradalom előtti időkig a kisebb településeken is legalább 30 templom volt, ami 30 kórust jelentett, és minden kórusban volt 2-3 olyan basszista, akik a legmélyebb, kontrabasszus regiszterben tudott énekelni. A templomi éneklésnek ez az évszázados gyakorlata adott táptalajt az orosz kóruskultúra fejlődésének, és természetesen a nagy zeneszerzők egyházzenei műveire is hatással volt. Amikor Rahmanyinov megkomponálta az ünnepi liturgiákat, bizony egészen mély hangokat is leírt. A kritikusok fel is hánytorgatták, hogy előadhatatlan szólamokat írt, mire Rahmanyinov azt válaszolta, hogy bármelyik faluban talál két-három olyan oktávbasszust, akik könnyűszerrel kiéneklik. 

- 1973-ban kezdtem el foglalkozni az orosz egyházzenei repertoárral, amit ekkor még korántsem nézett jó szemmel az Orosz Állami Filharmónia. Bachot, Händelt, Purcellt persze bármikor elő lehetett adni, de az orosz templomi zene tabunak számított.  Ennek ellenére a Moszkvai Állami Kamarakórussal elhatároztuk, hogy összeállítunk egy orosz-bolgár egyházzenei programot, és bejárjuk vele a Szovjetuniót és a világot. Japánban például, ahol az orosz zenét - a népdaloktól Csajkovszkijig - egyébként kifejezetten kedvelik, közömbösen fogadták, ám annál nagyobb hatást értünk el Olaszországban. Felléptünk a római Santa Cecilia-templomban, Genovában, Firenzében, és még számos itáliai városban. A közönség mindenhol teljesen odavolt, egy jelenlévő zenetanár egyenesen úgy fogalmazott: "mintha maguk az angyalok énekeltek volna!" 1985-ben aztán felvételt is készítettünk ebből a repertoárból Szmolenszkben - ami a Szovjetunió legnyugatibb városa volt -, a csodálatos akusztikájú Fogantatás-székesegyházban.  Elárulok egy titkot: bár a felvételt a nagy szovjet lemezcég, a Melodia adta ki, valójában Budapesten készült a Hungarotonnal koprodukcióban, és a nemzetközi terjesztése is Budapesten keresztül folyt - az orosz zene terjesztésében a Hungarotonnak történelmi jelentősége volt!

- És hogyan találtak egymásra Bubnó Tamásékkal, akik a pravoszláv egyházzene magyarországi megismertetése terén vállaltak úttörő szerepet lemezeikkel, a Filharmónia Budapest szervezésében pedig a 2011/12-es szezonban a Szent István Bazilikában négy estés sorozatot szentelnek ennek a repertoárnak? Korábban is szerepelt már Filharmónia-rendezvényen, egészen pontosan a 2005-ös Bartók Szeminárium és Fesztiválon.

- Ezúttal Bátor Tamás kötött össze bennünket, aki a Zeneakadémián tartott mesterkurzusaimon volt növendékem, és később az általa vezetett Miskolci Nemzetközi Operafesztiválra többször is meghívott.  Ő jól ismeri a repertoáromat és az ízlésemet, és sejtette, hogy tetszeni fog nekem a Szent Efrém Férfikar bizánci lemeze. És valóban: óriási meglepetés és élmény volt, amikor meghallgattam a CD-t. Nem is tudtam, hogy Budapesten ilyen fantasztikus kamarakórus működik, és ilyen kiváló előadásban éneklik a keleti egyház liturgikus énekeit. Meg kell, hogy mondjam, nagyon elégedett vagyok, hogy létrejött ez a koncert!

- Bubnó Tamástól tudom, hogy két évvel ezelőtt fogalmazódott meg benne a felkérés, amikor az első Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon Rados Ferenccel közös dalestjét hallotta. Ennek a koncertnek a próbáján magam is jelen voltam, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, hogyan mutatta meg alig néhány taktus alatt a Muszorgszkij-dalok karakterét és atmoszféráját. A szöveget és a kottát elemezve dolgozza ki utánozhatatlan előadásmódját vagy spontán formál?

- Mindkettő. Nagyon fontos alaposan tanulmányozni a kottát: Muszorgszkij operapartitúráiban például minden, a szerep megformálásához szükséges előadási utasítás benne van, a dinamikai jelek, az akcentusok, de még az is, hogy melyik oldalról jöjjön be Borisz cár. A daloknál ugyanígy. A kottát figyelmesen végigolvasva megértem a szerző szándékát, de nyilván az ösztöneim, a tehetségem is segítenek életre kelteni a kottába zárt zenét. Ez a ráérzés azonban csak azoknál a szerzőknél működik, akik szívüket-lelküket beleadva írták a műveiket. Azok a darabok, amelyek megrendelésre íródtak, hidegen hagynak.

- Az Ön utánozhatatlan karakterformáló technikájának szerves része a színészi játék - még akkor is, ha csak széken ülve, vagy kottaállvány mögött állva, szinte mozdulatlanul énekel. A mesterkurzusain ezeket a fogásokat külön is tanítja?

- Az igazán tehetséges zeneszerzők zenéjében minden benne van. Rögtön, ahogy megszólal egy darab első hangja, abból már következik a gesztus. Ha például a zene élénk karakterű, nyilván nem lehet egy helyben állva tátogni. A hangképzésen kívül természetesen arra is tanítom a növendékeimet, hogy ezzel a szemmel figyeljenek mindenre, mert a kottában leírtakból mindent egyszerre kell tudni visszaadni ahhoz, hogy megszülessen a zene. Igaz, nem minden hallgatómban volt meg a lázas indíttatás, hogy kiálljanak a színpadra és szerepeljenek.

- Végül azt árulja el, hogyan tudott hosszú és gazdag pályafutása során végig a legjobbak között maradni? Hogyan tartja mindmáig karban a hangját?

- Az az igazság, hogy már nem gyakorolok, és tulajdonképpen soha nem is gyakoroltam. Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem énekelni, de sokáig szó sem volt róla, hogy zenei pályára menjek. Persze voltak kedvenc szerepeim és műveim - például Fülöp király a Don Carlosból, és ezekhez nagyon korán elkezdtem cikkeket, ismertetéseket, háttéranyagot gyűjteni. Amikor aztán beiratkoztam a leningrádi konzervatóriumba (építészmérnöki diplomával a kezében - a szerk.), nagyon jó tanárhoz kerültem. Mesteremtől, Vaszilij Lukanyintől mindent megtanultam az éneklésről. De az az igazság, ha csak arra hagyatkoztam volna, amit tőle kaptam, nem tartanék ott, ahol ma tartok. Elég hamar elkezdtem magamat tanítani: hangfelvételeket gyűjtöttem, és a lehető legtöbb különböző előadást meghallgatva az apró különbségeket elemeztem. Másrészt már az akadémiai éveim alatt hívtak, hogy énekeljek az operában. Rengeteg fellépésem volt, és a feleségem minden egyes próbámat és koncertemet magnóra vette, hogy visszahallgathassam - ez nagyon sokat segített. Aztán ahogy elvégeztem az Akadémiát, két évre rá meghalt a professzorom, és át kellett vennem az osztályát. A latin mondás - discendo discimus, azaz tanítva tanulunk - nálam is bevált: harmincöt éven át professzorkodtam, számos magánnövendékem volt, mesterkurzusokat pedig máig tartok. A karrierem csúcsán 120-150 opera-előadásom volt egy szezonban a világ minden táján, és ezekhez még hozzáadódtak az oratorikus és kamarakoncertek, azaz soha nem kíméltem a hangomat. Nincs semmilyen különleges módszerem: igyekszünk a feleségemmel együtt egészségesen élni, nem iszunk, nem dohányzunk, és nem járunk mulatni. Ez minden titkunk! (nevet)

Az interjú túlnyomórészt orosz nyelven készült, a tolmácsolásban való segítségért a szerző Bors Gabinak tartozik köszönettel.