Ezzel együtt tény: amíg a G-dúr koncertet egy héten többször is képes vagyok lelkesen újrahallgatni, ez a szám az Esz-dúr zongoraverseny esetében jelentősen alacsonyabb… Bár a két versenymű első tétele között – Gilels esetében legalábbis – a valóságban mindössze szűk két perc a különbség az Esz-dúr „javára”, érzésre mindenesetre ez jóval több. Egy másik példa: akármennyire is igyekszem belehelyezkedni a beethoveni Esz-dúr hősies karakterébe, még soha nem volt szerencsém úgy meghallgatni a nyitótételt, hogy a kidolgozási részben hallható fel-le sétáló moll skálákról ne zeneiskolai tanulmányaim ujjgyakorlatai jussanak az eszembe.

De mielőtt még végleg diszkvalifikálnám magam e hasábokról, áttérek egyik nagy kedvencemre, a G-dúr zongoraversenyre. Az még hagyján, hogy rendhagyó módon a szólózongora indítja a művet, de a szólista D-dúr félzárlatára válaszoló H-dúr témaindítás hatására valószínűleg Beethoven kortársai közül számosan csuklani kezdtek annak idején. Gilels, illetve a Ludwig vezette Philharmonia Orchestra nem kapkodják el a dolgot: a tétel kifejezetten álmosan kezdődik, és az időkkel a továbbiakban is nehezen birkóznak meg az előadók – a zenekar sokszor „beragad”, a szólistának kell újból és újból lendületet adnia a zenei folyamatnak, s ugyanez tetten érhető a harmadik tételben is. Mindezekkel együtt Gilels természetesen extraklasszis: mestere hangszerének, s billentése lenyűgöző, de azért nem a véletlen műve, hogy a zongoraversenyekből nem ez, hanem a Széll Györggyel és a Cleveland Orchestrával készített teljes Beethoven-sorozat vált quasi etalonná.

(Beethoven: G-dúr, Esz-dúr zongpraverseny; km.: Emil Gilels (zongora), Philharmonia Orchestra; vez.: Leopold Ludwig; EMI 4 76828 2)