– Gyakran emlegetik önt a sajtóban a színpadon egyre ritkábban fellépő Luciano Pavarotti utódaként. Hízelgő vagy nyomasztó ez az összehasonlítás?

– A válasz egyértelmű igen kell legyen. Bámulatos tehetség Pavarotti, az egyik példaképem, még ha viszonylag keveset is láttam, hiszen másik nemzedékhez tartozik, és ma már alig énekel. Szeretném, ha olyan hangom lenne, mint neki, vagy legalább rendelkeznék az ő karizmájával. Hozzá kell tennem azonban, hogy miközben az „új Pavarotti” állandó jelző jólesik, annyiban sántít, hogy egészen más a hangunk, és ennek megfelelően többnyire eltérő szerepeket alakítunk.

– Ön szerencsés időpontban tartózkodott a megfelelő helyen. Ahhoz, hogy valaki 23 évesen a milánói Scalában léphessen fel, talán több kell, mint a szépen csengő hang...

– Igen, Fortuna valóban kegyes volt hozzám. 1996-ban, amikor a limai konzervatórium elvégzése után befejeztem tanulmányaimat a philadelphiai Curtis Zenetudományi Intézetben is, meghívtak Ernesto kis szerepére a Ricciardo e Zoraide című operában a pesarói Rossini-fesztiválra. Menet közben kiderült, hogy a Matilde di Shabran című opera tenor szerepére szerződtetett Bruce Ford megbetegedett, és lemondta a fellépést. A fesztivál vezetése kétségbe volt esve, mert ezt az operát senki nem ismerte, és a művészeti igazgató óvatosan megkérdezte, be tudnék-e ugrani? Először konzultáltam a mesteremmel, Ernesto Palacióval, a híres perui tenoristával – aki mindmáig tanítóm, sőt immár menedzserem –, majd az igazgatóság valamennyi tagjának előénekeltem a vastag librettó első jelenetét. Végül mindenki bizalmat szavazott nekem, és két nap múlva elkezdtük a próbákat. Szerencsés voltam, mert annyiban fel voltam készülve, hogy Philadelphiában több Rossini-operában, köztük a Sevillai borbélyban is felléptem. Pesarónak pedig az az előnye, hogy ez a rangos fesztivál ablakot nyit a világra, rengeteg zenekritikus és művészeti igazgató keresi fel. Ettől kezdve áradtak felém a szerződések.

– Önnel kapcsolatban hallottam először azt a kifejezést, hogy „tenor rossiniano”. Milyen adottságok szükségesek ahhoz, hogy valaki Rossini-specialista legyen?

– Mindenekelőtt fürge, mozgékony hang, amely a koloratúramagasságot is képes kiénekelni. Kissé nagyképűen fogalmazva tűzijátékra, akrobatamutatványokra alkalmas hang, amely rendkívüli gyorsasággal és pontossággal tud mozogni a legmagasabb szólamokon is. Természetesen nem kizárólag Rossini-operákban lépek fel, és új lemezemen is a bel canto repertoár más remekei, Donizetti és Bellini hangzanak fel, áriák a Szerelmi bájitalból – a híres Una furtiva lagrima egyben az album címadó dala –, a Don Pasqualéból, Az ezred lányából és olyan kevésbé közismert operákból, mint Donizetti Elisabettája és Ritája.

– Természetesen nagyon megtisztelőnek tűnik, ha valakit a XXI. század, de legalábbis az évtized „tenor rossinianójaként” emlegetnek, de nem jár együtt a beskatulyázás veszélyével?

– Nem érzem úgy, hiszen az operairodalom tortájának vastag szeletéről van szó. Egész életemben kész lennék csak Rossinit énekelni, mert imádom. Miért kellene Verdivel vagy Puccinivel próbálkoznom, ahol elvesznék a sok tenorista között, ezen a szűkebb területen viszont első is lehetek. Ettől függetlenül játszottam már Verdi Falstaffjában és Puccini Gianni Schicchijében. Jelentősen megváltozott a helyzet egyik példaképem, Alfredo Kraus fénykora óta, akit mindmáig utolérhetetlen lírai tenoristának tekintek. Abban az időben legfeljebb A sevillai borbély vagy a Hamupipőke szerepelt az operaházak műsorán, így neki szélesítenie kellett a palettáját. A lehetőségek ma egészen mások, óriási az igény az újdonságok – pontosabban korábban figyelmen kívül hagyott operák – iránt, és boldog vagyok, hogy ezzel a hanggal óriási repertoárt, Gluckot, Cimarosát, Meyerbeert, Spontinit, Mercadantét és még oly sok más XVIII. századi és bel canto szerepet énekelhetek. Igazán nem érzem magam korlátozva, de ha túl sok lírai szerepet vállalnék, elveszteném azokat a speciális hangizmokat, melyek Rossinihoz szükségesek.

– A fellépéseiről megjelent kritikák általában kiemelik színészi alakítását is. Mennyire fontos, hogy az operaénekes játszani is tudjon?

– Az emberek vitathatatlanul a hangért mennek az operába. Az utóbbi időben azonban a rendezők a játék terén is többet követelnek, és ez nagyon jó, mert így a közönség teljes „csomagot” kap. A színészi teljesítmény közelebb hozza a muzsikát, segít annak megértésében is. Szerencsére én formális színpadi képzésben is részt vettem, ami ritkaság az operaénekesek körében.

– Nyilván nincs sok szabadideje a fellépések, betanulások és próbák között, de ha van, mivel tölti? Dél-amerikai lévén, azt gondolnám, szereti a futballt.

– Kétségtelen, hogy szinte folyamatosan úton vagyok, és alig töltök időt otthonomban, Bergamóban. Amikor hozzájutok, testgyakorlásként tényleg focizok, és drukkolok az Internazionalénak. Az utóbbi időben minden üres órámat azzal töltöttem, hogy perui dalokhoz írtam zenei kíséretet. Koncerten már be is mutattam ezeket a szerzeményeket, és a lemezkiadóval is tárgyalásokat folytatok, remélve, hogy felvétel készülhet belőlük.

– Szerepel tervei között, hogy fellépjen a budapesti Operaházban? Meg tudjuk önt fizetni?

– Nagyon szívesen utaznék Budapestre, és ez nem elsősorban pénz kérdése. A világ legnagyobb operaházai, a Scala, a Metropolitan, a bécsi Staatsoper, a Covent Garden hosszú évekre előre terveznek. A naptáromban 2008-ig szerepelnek meghívások, addig vagyok többé-kevésbé lekötve. Koncertet, dalestet sokkal egyszerűbb lenne megszervezni, mert az kevésbé időigényes, mint egy operai produkció.

London, 2003. február